Harmadjára is Warren Ellis kerül szóba, ugyanis ma délben debütált a FreakAngels, ami a brit írózseni, Paul Duffield grafikus és az Avatar kiadó közös gyermeke: egy hetente frissülő, teljesen ingyenes online képregény. A hat oldalas adagokban érkező sztori a közeljövőben játszódik, egy világméretű katasztrófa után víz alá került Londonban, a főszereplők pedig utcagyerekek, tizenkét különös képességekkel rendelkező fiatal, akik még az apokalipszis előtt, ugyanabban a pillanatban születtek. Ilyen modern steampunk stílust sejtet az első epizód és fogadnék akárkivel egy gazillió dollárban, hogy baromi jó lesz. Alant a promó képre kattintva is el lehet jutni az oldalra.

Ingyenes. Warren Ellis. Mire vártok még?

Plusz, akit nem csak a comix része érdekel, az tapsikolhat, mert a FreakAngels egyúttal közösségi oldal is, vannak fórumok, ahol ki lehet beszélni a sztorit, hírek, érdekességek, ha bejön Ellis cucca, úgy általában, akkor itt lehet pacsizni hasonló ízlésű emberkékkel: Whitechapel Forum.

Majd ha megérem a százakárhány éves kort, és egy ifjú riporter az arcomba tolja a mikrofont, hogy tessék mondani, mi volt az a történelmi esemény, aminél jelen tetszett lenni, akkor csak sejtelmesen és valószínűleg fogatlanul mosolygok. Mert az első eszembe ötlő válasz kiábrándítóan geek: én bizony akkor éltem, amikor az Y – The Last Man megjelent, elmondhatom, hogy öt éven keresztül követtem, ott voltam a korszak lezárásánál és elmorzsoltam egy (férfias) könnycseppet az utolsó füzet letételénél.

Kockaságomból fakadóan a holdraszállás és hasonló, normális események mindig is hidegen hagytak, viszont irigyléssel tekintettem például azokra, akik 1986-ban mit sem sejtve kezükbe vehették a Watchmen első számát. Képregénytörténelmi pillanat, de valószínűleg csak engem nyűgöz le a dolog. Mindenesetre most már nekem is van hasonló sztori a tarsolyomban, múlt héten véget ért egy meghatározó sorozat, aminek stabil helye van a legnagyobbak közt, és emellett nem lehet elmenni említés nélkül.

           

A blogon már sokszor éltetett Brian K. Vaughan író és Pia Guerra rajzoló eposza egy egyszerűségében bizarr sztorit visz végig: gyilkos járvány törli el a Föld színéről az Y kromoszómát, vagyis minden férfit és hímjellegű életformát, kivéve egy léha szabadulóművészt, Yorick Brown-t és majmát. A káosz és kétségbeesés közepette az utolsó pénisz gazdája felkerekedik, hogy megkeresse Ausztráliában rekedt barátnőjét, ami nem egyszerű, tekintve, hogy női pilóták és matrózok hiányában gyakorlatilag a vizenjárás az egyetlennek tűnő opció, plusz boldog-boldogtalan hősünkre vadászik, fanatikus Amazonok, az izraeli hadsereg női részlege és sokan mások. Társául szegődik az úton egy titokzatos, "355" névre hallgató ügynök, aki csak annyit árul el, hogy testőrnek küldték mellé és egy tudós, aki a katasztrófa előtt a klónozással kísérletezett.

Az öt évet felöleő 60 részes széria szigorúan véve "road movie", de ennél azért sokkal bonyolultabb. Először is megismerkedünk a férfiak nélkül maradt világ problémáival és küzdelmeivel, reális képet kapunk egy irreális helyzetről és annak hosszú távú következményeiről. Nem feminista vádirat ez a patriarkális társadalom ellen, bár felvetődik a kényelmetlen kérdés, hogy szükség van-e hímekre, ha kiiktathatóak a képletből. Kamaszos fantáziavilágról sincs szó, bár felnőtteknek szánt képregény, tehát akadnak szaftos helyzetek, ez mégiscsak az utolsó férfi és nem az utolsó kan története.

           

Yorick jellemfejlődése a másik kulcsmotívum. A főhős odüsszeiája alatt válik igazán felnőtté, igazából az utolsó fiú csak a sorozat végére lesz az utolsó férfi. Ez tanmesét sejtet, de a szellemes és élettel teli dialógusoknak köszönhetően hamar meg lehet szeretni a karaktereket, velük nevetni és sírni. Ha egyikőjük távozik, az igazi gyomronrúgásként érint.

Nehéz szavakba foglalni, ha az ember ennyire rajong valamiért. A Y – The Last Man meghatározó élmény volt, sikerét tekintve nem csak nekem. Az alapművek sorolásánál be lehet illeszteni a szokásos Sandman, Dark Kight Returns, Watchmen, stb. sorba és leginkább ezt a művet ajánlanám annak, aki kíváncsi arra, hogy mi ez a nagy felhajtás a „komoly képregények” körül. Készül a film, Y, az utolsó férfi címen már megjelent magyarul is a Vertigo gyűjteményben, hamarosan jön önálló füzetként is, buzdítok mindenkit, hogy ne hagyja a polcon, ha meglátja valahol.

Búcsúzom tehát egy nagyszerű utazástól, hálával az alkotóknak. Nyál ide vagy oda: Thank you, Mr. Vaughan.

"Bár Skar fanatizmusával nem vehetem fel a versenyt, mindenképpen az én ajánló levelemet is bírja. Mindenkinek nemre, korra, rangra való tekintet nélkül csak ajánlani tudom” – Brick

Kai és Toshi ikrek, átlagosnak tűnő japán tinédzserek a sötét múltú Nagasaki városában.  Életük a feje tetejére áll, amikor egy titokzatos és félelmetes idegen magával rántja Toshi-t a misztikum világába, ahol szellemek, sárkányok és még ki tudja miféle fajzatok tanyáznak. Kai egyedül marad a halandók között, testvére keresésére indul, megannyi kérdés nyomában, mint például kicsoda a rejtélyes elrabló, mi köze a szüleikhez és mi a jelentősége annak, hogy testvérével éjfél előtt és után születtek?

A Crossign Midnight egy folytatásos graphic novel sorozat a DC Vertigo és Mike Carey író jóvoltából, aki jelenlegi kommerszebb munkái (X-Men és Ultimate Fantastic Four) előtt olyan műfaji klasszikusokkal szerzett magának nevet és díjakat, mint a Lucifer és a Hellblazer. Rajongói tisztelet ide vagy oda, a mesternek inkább ez a műfaj fekszik, a sötét és felnőttebb történetek, a Crossing Midnight pedig ékes példája ennek.

    

Alapvetően a japán mitológia és modern kultúra egyidejű felfedezéséről szól a sorozat, ami igen nagy falat, különösen egy nyugati írónak. Carey csont nélkül veszi az akadályokat: nem ítélkezik, nem gúnyol és nem kerül ki olyan kényes témákat sem, mint például az önkéntes kiskorú prostitúció. A misztikum és a folklór megjelenítése is a legnagyobb tisztelettel és kreativitással történik, méltó az olyan nagyokhoz, mint pl. a Chihiro Szellemországban. No persze ez nem gyerekmese, ne essék félreértés, kőkemény horror helyenként, nyugati brutalitással és keleti frászkeltéssel.

Az ikrek párhuzamos útja lebilincselő, ami meglepi az embert, az a rengeteg lehetőség, amit a sztori rejt - nem volt eddig unalmas, vagy felesleges fejezet. A képi világ is megérdemel egy dicséretet, Jim Fern és Eric Nguyen megtalálta a tökéletes átmenetet a mangák letisztult egyszerűsége és a nyugati grafikus novellákra jellemző sötétebb, kidolgozottabb stílus között.

     

A Crossing Midnight olvasmányként is ugyanolyan felemás, mint minden, amit eddig írtam róla - fajsúlyos témákat és történeteket vonultat fel, könnyen fogyasztható és élvezetes formában. Elsősorban azoknak tudom ajánlani, akiket érdekel a Japán kultúra, akár a huszonegyedik századi, akár a mitológiai - vagy azoknak, akik egyszerűen csak olvasni akarnak valami jót.

Az első füzet ingyen letölthető és elolvasható .pdf formátumban a Vertigo jóvoltából: Crossing Midnight #1

Tipikus közel-keleti szituáció: amerikai katonák járőröznek a "felszabadított" városban, terroristák ütnek rajtuk, robbanások rázzák meg az utcát, beindul a lélekölő mészárlás.
De várjunk csak, ezek a bakák valahogy nem tűnnek kétségbeesettnek, kiégettnek vagy kimerültnek. Megrészegült mosollyal szórják az ólmot, szemmel láthatóan a világ minden kincséért sem hagynák ki a "bulit".
Közelebbről szemügyre véve az osztagot láthatjuk, hogy egészségesebb a nemek aránya, a katonák mobiltelefonjukon csevegnek az otthoniakkal, vagy éppen szemérmetlenül flörtölgetnek, vannak akik a gránátzápor közepette vonulnak el virgonckodni. A harc végeztével pedig az osztag hatalmas partyt csap a barakkban.
Isten hozott az Amerikai Egyesült Államok seregében és a nagyon közeli jövőben.

Rick Veitch háborús szatírája napjaink problémáját vette alapul, a demoralizált, agyonhajszolt hadsereget és az iraki megszállás egyre nyilvánvalóbb kudarcát. Az Army@Love verziójában a megoldás a big business képében érkezett - a csapatszállító járműveken kevesebb a kihasználatlan reklámfelület, mint egy NASCAR kocsin, a nagyvállalatok kisemberei a céges sorozásnak köszönhetően a frontvonalakon harcolnak, a morálért felelős újítások pedig szinte mágnesként vonzzák a fiatalokat. Állandó harc, buli és szex, egy adrenalin-függő generációnak mi kellhet még?

       

Ez a DC Comics Vertigo részlegénél megjelenő képregénysorozat enyhén szólva is merész és pofátlan, de nem csak üres hatásvadászatról van szó. Az Army@Love szövevényes sztorija néhány katona, a családjaik és a feletteseik életét követi a "fiktív" Afbagisztánban és egy túlságosan hihető abszurd világot tár elénk. Itt minden és mindenki torz tükörkép - a szereplők egytől egyig morálisan sérültek és szinte már nevetségesen sokszínűek: akad köztük ex-bűvész, gyakorló wicca, szellemi fogyatékos, mongol reklámszínész és még sorolhatnám. A technológia is megjelenik, mint a modern élet és hadviselés eleme, de határvonal egyre inkább elmosódik: ugyanaz a szuperkomputer írja a gyári popslágerket, amelyik a szőnyegbombázás koordinálásáért felelős (kellemes női hang érdeklődik, hogy a katonák elégedettek voltak-e a pusztítással).

Az alkotó Rick Veitch nagyot vállalt ezzel a sorozattal. A mérhetetlenül komplex háttér kidolgozása mellett még ő látja el az írói és a rajzolói teendőket is, és ez sajnos meglátszik. Az Army@Love lebilincselő és elgondolkodtató szatíra, de az első pár fejezet igencsak nyögvenyelős, amíg az ember megjegyzi és fejben helyre rakja, hogy akkor a rengeteg szereplő közül most akkor ki kinek a kicsodája és mit miért csinál. Ezen a holtponton átlendülve már nincs probléma, minden világossá és még zseniálisabbá válik, pláne ahogy a sztori szép lassan megmutatja, mennyi minden rejlik benne.

       

Rengeteg szexjelenet, rajzolt pucérkodás, iraki háború és társadalombírálat csípős humorral - ez olyan anyag, amit még a kábeltévék se nagyon vállalnának be, ilyen kísérletre csak a képregényekben van lehetőség. Mint mindig, a Vertigo most is jó érzékkel válaszott, az Army@Love mindenhonnan pozitív kritikákat kap és én is csak ajánlani tudom - ennél jobb példa nem kell a korlátokat döntögető szórakozáshoz.

A DC Vertigo jóvoltából az első rész ingyen letölthető és elolvasható PDF formátumban (de csak 18 éven felülieknek...!): Army@Love #1 

A mainstream képregényekbe véletlenszerűen belelapozva az az érzése lehet az érdeklődőnek, hogy kanos tizenéves srácokon múlik az ipar bevétele: a női szuperhősök alig rejtik emberfeletti idomaikat és olyan pózokban bunyóznak/beszélgetnek/teáznak, hogy abba egy veterán pornószínész is belepirulna. A műfaj kitermelt ugyan néhány ikonikus hősnőt, de még ezek többsége is csak egy bejáratott kliséhalom benyomását kelti - a gyengébbik nem szupererős képviselői között ritka az igazán érdekes és hihetően cool karakter. Tisztelet a kivételnek, az alábbi lista szereplőinek. Következzenek hát a legjobb női szuperhősök (szujjektív, ahogy a Szalacsi bácsi mondaná)...

She-Hulk

Magyar keresztségben az Amazon nevet kapta, nagy, zöld és erős, akárcsak kuzinja, a hihetetlen Hulk. Veterán Marvel hero, tagja volt már az Avengers-nek és a Fantastic Four-nak is, jelenleg szólóban nyomul. Civilben Jennifer Walters, szuperhős-specialista jogász.
Nemrég újraindult sorozata üdítő színfolt a műfaj palettáján. Erősen dominál a humor és a szatíra - Shulkie egy hősügyekkel foglalkozó ügyvédi iroda pénzcsinálója és bizony az alkotók nem fogják vissza magukat, minden baromságot megjátszanak, ha azzal ráirányíthatják a reflektort a képregényvilág gyengéire.
Jen azért is érdekes, mert nem titkolja, hogy nem szeret Jen lenni, She-Hulkként szexi és magabiztos, míg emberi alteregóját állandó gátlások gyötrik.

Jessica Jones

Volt egyszer egy Jewel nevű zöldfülű hőspalánta, aki egy rövid Avengers-karrier után eltűnt a süllyesztőben. Aztán jött a mindenható Brian Michael Bendis (író) és előásta az alkoholmámoros depresszióban vergődő ex-szupernőt, bedobta New York egyik legrosszabb környékére és alárakott egy magánnyomozói irodát. Pár évvel később már a Marvel egyik legjobb karaktereként tisztelhettük benne.
Jessica a hősbizniszből való kiábrándulás megtestesítője, pofátlanul realista és szabadszájú. Végigkövethetjük, ahogy önpusztító életmódjából szép lassan kilábal, rendberakja életét és továbblép - a karakterfejlődés mintaképe, ritkaság egy olyan műfajban ahol az idő állni látszik.

Manhunter

Kate Spencer kaliforniai ügyész, aki megelégeli, hogy a szuperbűnözőket mindig felmentik, vagy egy hét dutyi után megszöknek. Egy rendőrségi raktárat kifosztva Kate szert tesz néhány high-tech kütyüre és egy menő piros páncélrucira, ami választott hobbijában segíti: szuperbűnözők hidegre tételében. Nem szarozik, nem cipeli a helybenhagyott banditákat az őrsre, hogy a rendszer kiengedje őket - a tömeggyilkos szuperpszichopaták véglek hűvösre (hat láb mélyre) kerülnek. A Manhunter nevet felvevő hősnő munkamódszereivel persze kivívja a világának kiscserkész igazságosztók haragját és az átlagemberek tiszteletét.
Kate Spencer karaktere nem egy egysíkú Punisher-koppincs, vagy cool-juicetól csöpögő fiatal bige: gyermekét egyedül nevelő elvált anya, magas beosztású, érett nő - ez adja meg a Manhunter sorozat egyedi ízét.

Molly Hayes / Bruiser / Princess Powerful

Az állandó menekülésben lévő Runaways csapat legfiatalabb tagja, a tizenkét éves Mollyt mutáns génjei egy bulldózer erejével áldották/verték meg. Lefegyverző naivitása átsegíti minden nehézségen és kimeríthetetlen humorforrást biztosít az íróknak (Brian K. Vaughan & Joss Whedon). Nem érti, hogy felnőtt hősnénik hogy nem fáznak bikinben röpködve, a rosszfiúk miért nem néznek inkább Spongyabobot bankrablás helyett. Eltökélt szándéka, hogy egy nap Rozsomák felsége lesz.

Jenny Sparks

Az ultra-durva Authority csapat néhai vezetője talán a valaha papírra vetett legcoolabb szuperhősnő. Megalkuvást nem ismerő, mocskos szájú, láncodhányos brit bige, aki mellesleg a huszadik század szelleme. Komolyan, ez a "képessége". Számtalan alien invázió visszaverése utána megelégelte, hogy míg az Authority vért izzad a Föld megmentéséért, politikusok és egyéb állatfajok az apokalipszis felé terelgetik a népet. Jenny beintett a be-nem-avatkozás íratlan hőstörvényének és aktív gyomlálásra szólította fel csapatát - nem azért születtek atombomba erejű adományokkal, hogy tétlenül nézzék mindenféle jöttment diktátorok népirtását.
A huszadik század szellemének 1999. december 31-én éjfélkor távoznia kellett az élők sorából, hiányát azóta is érzi minden képregény-rajongó.

Azt hiszem, a történetek szeretete minden gyereknél a népmesékkel és a mitológiai sztorikkal kezdődik. Mindegy, hogy a három kismalac és a farkas csatájáról van szó, vagy Herkules tizenkét próbájáról, a legalapvetőbb dolgokat prezentálják, amik alapján felnőve a bonyolultabb történeteket értelmezzük - jóság, gonoszság, szerelem, küzdelem, ilyesmi.

De mindez talán már csak az én generációmra igaz - úgy sejtem, Jancsit és Juliskát leváltotta Spongyabob és Pikachu. Nem akarom én megszólni a fiatalabbak kedvenceit, de ha megkérdeznék, hogy mi az üzenetük, hát igencsak pislognék. A magamfajta vén trotlik védelmében: egy Benedek Elek felolvasástól még senki sem kapott epilepsziás rohamot.

Visszatérve a népmesékre és a mondákra, ami felcseperedve megragadott és mind a mai napig le tud nyűgözni a szuperhősös képregényekben, az az, hogy színtiszta modern mitológia az egész. Adott a pantheon, adottak a bonyolult kapcsolatrendszerek és a legendás események, te pedig hétről hétre tanúja lehetsz, hogyan formálódik és halad előre ez a világ. Mintha csak előállnának a régészek néhány újonnan előásott sztorival az olimposzi istenekről. Minden héten, potom 2.99 dollárért.

A Marvel kiadó egyelőre fejhosszal vezet napjaink népmeséinek bizniszében, ezt bizonyítja a filmes adaptációk sikere is. Legismertebb hőseik egyértelműen a Pókember és az X-Men, éppen ezért ők lettek alanyai a régmúlt mondái előtti tisztelgésnek.
C.B. Cebulsky ifjú titán író és megannyi tehetséges grafikus segédletével a tinédzser falmászó és a meg nem értett mutánsok főszerepelnek, illetve szolgálnak analógiaként néhány ismert és elfeledett népi mese újraértelmezésében.

X-Men Fairy Tales (2006)

Az elsőként megjelent négyrészes szériában feltűnik a klasszikus X csapat egy régi japán monda hőseiként; Xavier Professzor és Magneto allegóriája jelenik meg a Teknős és a Sas fabulájában; Rozsomák, Küklopsz és Jean Grey egy Grimm mesét göngyölítenek tovább; Vadóc és Gambit pedig egy sötét és szellemekkel zsúfolt vudu történet szereplői lesznek.
Nem kell túl otromba adaptációkra gondolni, az alapanyag mindig elsőbbséget élvez, a megjelenített párhuzamok többnyire szimbólikusak. Persze Magneto, mint keleti démon igencsak cool.

Spider-Man Fairy Tales (2007)

Az első sztoriban Mary Jane piros köpenyében átvág az erdőn, hogy sütit vigyen Peter nénikéjének, azt hiszem, ezt nem kell tovább magyarázni. A második fejezetben egy régi afrikai monda elevenedik meg, amiben a fiatal pók-isten megküzd az elemekkel és szembesül az igazi hatalom és a barátság mibenlétével. Harmadikként ismét egy keleti legendát kapunk, egy árván maradt fiúról és az őt körülvevő démonokról. Végezetül visszatérünk a klasszikus nyugati világba, Hamupipőke meséjéhez, amiben Peter Parker megtanulja, hogy elnyerni a hercegnő kezét és hazavágni a gonoszt nem mindig jelent egyet a happy end-del.
A Piroska és a Farkas sztori még aranyos és közvetlenebb, a többi már némileg elvont és sötét. Nem mindig egyértelmű, hogy hogyan kapcsolódik Pókember az eredeti sztorihoz, de a modern hős környezetének átültetése a régmúlt legendákba jól sikerült, a grafika pedig gyönyörű.

Dícséretes és érdekes próbálkozások ezek a Marvel részéről, de valahogy nem tökéletes egyik sem. Hasonló témában messze jobb a Fables és a Neil Gaiman féle 1602. Mindenesetre készül az újabb széria, az Avengers Fairy Tales (Captain America, Iron Man és a többiek).