Az Iraki háború lerágott csont, hirdetik a médiák. Senki sem akar vele foglalkozni, mert már eleve úgy kezelik a dolgokat, mintha Bush már ott se lenne, sokkal érdekesebb, hogy most nő, vagy néger lesz az új elnök. Minden, ami az előtt történt, csak egy rossz álom. Amikor nem volt elég vér az emberek pucájában, hogy azt mondják: nem, nem fogunk elmenni keménykedni valahova az Isten háta mögé, és nem fogjuk  hagyni a gyerekeinknek sem. Amerikaiak boldogan vonultak háborúba, ajkukon a régi mondással „karácsonyra Berlinben leszünk”, és ugyanúgy pofán csapta őket, hogy ez nem ilyen egyszerű. Mégis ez a háború valamiben más, mint a régiek.

Be kell látni, a régi dicső háborúk ideje lejárt. Nem áll háromszáz harcos a hatalmas perzsa sereggel szemben, a 101-es ejtőernyősök sem verekszik végig magukat Európán. Nincs Lipcse, nincs Mohács, egyszerűen nincsenek nagy csaták. Kis mutogatós emberek vannak, kabátjuk alatt nem férfiasságukkal, hanem húsz rúd dinamittal. Alig nyolc éves gyerekek gépfegyverrel, agyban idomítva, MTV és Cartoon Network helyett vérrel nevelve. Olyan emberek, akik Amerikában (!) nem tudtak már értelmes munkát vállalni, ezért elmentek katonának. Vagy még rosszabb, őket is ugyanúgy vérrel nevelték, csak a TV-ben folyóval, és most szeretnének kicsit ontani ők is. Ezek az emberek vívják a mai háborúkat, mert akinek egy kis esze van, az otthon marad, kikérni a munkanélkülit, vagy ha a szadizmus kell neki, akkor elmegy tornatanárnak.

A filmben Tommy Lee Jones ex-katona és apa, aki értesül fia eltűnéséről, ami nem lepi meg, hiszen Irakban harcol, ott bármi megeshet. Mikor azonban kiderül, hogy a fiú itthon tűnt el, bevágja magát a kocsiba, és irány a támaszpont. Charlize Theron alig felismerhető, azt mondanám, a Monster óta egyfolytában, pedig ilyen nőkért anno Trójákat romboltak le. Szóval egyedülálló anya, zsaru, neméből adódóan a többi nyomozó céltáblája. Ők ketten, ha nem is túl lelkesen, de összefognak, hogy a dolog végére járjanak. Persze a nagy és gonosz katonaság próbálja eltusolni a dolgokat.

Ahogy végignézünk a történeten, jogosan felmerül a kérdés, hogyan lesz ebből Irakos mese? Elvégre a film az USÁban játszódik, a főszereplők nem katonák. Mégis megoldják, és Istenem, milyen jól. Én vagyok az utolsó, aki be szokott dőlni a sokcsillagos zászló pátoszának, de itt olyan visszafogottan - vagy ahol nem is, akkor okosan – oldják meg, hogy muszáj megrendülni. A néhány metafora, beleértve a címet is, meg lesz magyarázva, meghúzva egy vonalat, amitől nem csúszik át a film túlontúl gondolkozós maszlagba. Ellenben pont azért, mert a keretes szerkezet, az egész meg van tűzdelve velük, így mégiscsak megfog valamiért.

Oscart nem vitt haza, Daniel Day-Lewis közönség- és akadémia-kedvenc, már csak azért is, mert zseniális színész. Ezen kívül nem tudok mást mondani, minthogy a film elkésett. Mikor íródott, még vevő lett volna rá mindenki, de most egy olyan dologra emlékezteti az embereket, amire még nem, vagy már nem illik. Mindenkinek szívből ajánlom, joggal volt közte a jelöltek között, még ha szerintem túl kevés kategóriában is.

Így megkésve jön a lista, rizsa nélkül, ömlesztve, nehogy engem is lekeverjenek. Linkek a Brick és általam elkövetett posztokra a vonatkozó filmről. Ha még nem beszélted ki magadból a véleményed más, nálunk gyorsabb blogokon, akkor hajrá, kommentre fel.

Legjobb film
No Country for Old Men (2007): Ethan Coen, Joel Coen, Scott Rudin

Atonement (2007): Tim Bevan, Eric Fellner, Paul Webster
Juno (2007): Lianne Halfon, Mason Novick, Russell Smith
Michael Clayton (2007): Sydney Pollack, Jennifer Fox, Kerry Orent
There Will Be Blood (2007): Paul Thomas Anderson, Daniel Lupi, JoAnne Sellar

Legjobb férfi főszereplő
Daniel Day-Lewis for There Will Be Blood (2007)

George Clooney for Michael Clayton (2007)
Johnny Depp for Sweeney Todd: The Demon Barber of Fleet Street (2007)
Tommy Lee Jones for In the Valley of Elah (2007)
Viggo Mortensen for Eastern Promises (2007)

Legjobb női főszereplő
Marion Cotillard for La Môme (2007)

Cate Blanchett for Elizabeth: The Golden Age (2007)
Julie Christie for Away from Her (2006)
Laura Linney for The Savages (2007)
Ellen Page for Juno (2007)

Legjobb férfi mellékszereplő
Javier Bardem for No Country for Old Men (2007)

Casey Affleck for The Assassination of Jesse James by the Coward Robert Ford (2007)
Philip Seymour Hoffman for Charlie Wilson's War (2007)
Hal Holbrook for Into the Wild (2007)
Tom Wilkinson for Michael Clayton (2007)

Legjobb női mellékszereplő
Tilda Swinton for Michael Clayton (2007)

Cate Blanchett for I'm Not There. (2007)
Ruby Dee for American Gangster (2007)
Saoirse Ronan for Atonement (2007)
Amy Ryan for Gone Baby Gone (2007)

Legjobb rendező
Ethan Coen, Joel Coen for No Country for Old Men (2007)

Paul Thomas Anderson for There Will Be Blood (2007)
Tony Gilroy for Michael Clayton (2007)
Jason Reitman for Juno (2007)
Julian Schnabel for Le Scaphandre et le papillon (2007)

Legjobb eredeti forgatókönyv
Juno (2007): Diablo Cody

Lars and the Real Girl (2007): Nancy Oliver
Michael Clayton (2007): Tony Gilroy
Ratatouille (2007): Brad Bird, Jan Pinkava, Jim Capobianco
The Savages (2007): Tamara Jenkins

Legjobb adaptált forgatókönyv
No Country for Old Men (2007): Joel Coen, Ethan Coen

Atonement (2007): Christopher Hampton
Away from Her (2006): Sarah Polley
Le Scaphandre et le papillon (2007): Ronald Harwood
There Will Be Blood (2007): Paul Thomas Anderson

Legjobb operatőr
There Will Be Blood (2007): Robert Elswit

Legjobb vágás
The Bourne Ultimatum (2007): Christopher Rouse

Legjobb díszlet
Sweeney Todd: The Demon Barber of Fleet Street (2007): Dante Ferretti, Francesca Lo Schiavo

Legjobb jelmez
Elizabeth: The Golden Age (2007): Alexandra Byrne

Legjobb maszk
La Môme (2007): Didier Lavergne, Jan Archibald

Legjobb filmzene
Atonement (2007): Dario Marianelli

Legjobb betétdal
Once (2006): Glen Hansard, Markéta Irglová (“Falling Slowly” )

Legjobb hang és hangvágás
The Bourne Ultimatum (2007): Scott Millan, David Parker, Kirk Francis

Legjobb vizuális effekt
The Golden Compass (2007): Michael L. Fink, Bill Westenhofer, Ben Morris, Trevor Wood

Legjobb animációs film
Ratatouille (2007): Brad Bird

Persepolis (2007): Vincent Paronnaud, Marjane Satrapi
Surf's Up (2007): Ash Brannon, Chris Buck

Legjobb idegen nyelvű film
Die Fälscher (2007) (Austria)

Legjobb dokumentumfilm
Taxi to the Dark Side (2007): Alex Gibney, Eva Orner

Legjobb rövid dokumentumfilm
Freeheld (2007): Cynthia Wade, Vanessa Roth

Legjobb animált kisfilm
Peter & the Wolf (2006): Suzie Templeton, Hugh Welchman

Legjobb kisfilm
Le Mozart des pickpockets (2006): Philippe Pollet-Villard

A Michael Clayton története pár mondatban összefoglalva elrettentően unalmasnak hat, sőt, egyenesen korábbi sikerfilmek klónjának. Pedig nem ez a helyzet, ez a sok Oscar-ra jelölt alkotás majdnem olyan mélyen rétegzett és elsöprő intenzitású, mint vetélytársai – ha éppen olyan hangulatban találod magad.

Michael Clayton egy színfalak mögötti ügyvéd, „fixer”, aki nem jár tárgyalótermekbe, hanem elsimítja az ügyeket, még mielőtt odáig jutnának. Megbecsült, bár hivatalosan alacsony rangú tagja a világ egyik legnagyobb ügyvédi irodájának, ami épp egy sok éve húzódó, milliárdos horderejű pert vinne dűlőre, amikor a jogi offenzíva vezetője látszólag megőrül és átpártol a kisemberek oldalára. A kényes helyzet elsimítására Michael Claytont hívják, de a dolgok hamar kicsúsznak a kezei közül és hamarosan neki is döntenie kell, hogy milyen messzire hajlandó elmenni az igazságért.

A lelkét sok-sok éve zaciba vágott ügyvéd hirtelen meglátja a fényt az alagút végén és megpróbál valami jót tenni – ezt a klisét puffogtatják többnyire, ha reklámozni akarják a Michael Clayton, ami pedig hatalmas baromság. A film csak ürügyként használja a sablon-sztorit, hogy nagyító alá tolhassa főhősét, mert ahogy a cím is sugallja, ez az ő története, vádirata, felmentése.

A Clayton sztori legzseniálisabb húzása, hogy csavart labdát dobva a bejáratott sztereotípiáknak a filmben az egyetlen karakter, aki erényből próbál cselekedni, szó szerint nem normális. A multicéget védő pártütő jogász Tom Wilkinson (legjobb férfi mellékszereplő díjára jelölt) alakításában megmondja a frankót, a filléres igazságot, amire bárki őszintén bólogathat – a gond már csak az, hogy nehéz neki hinni, amikor ezt őrülten forgó szemekkel fröcsögi. Tanulsága több is lehet: az igazság, a híresztelésekkel ellentétben, nem szabadít fel, a lelkiismeretük szerint cselekvők pedig elnyerik méltó kényszerzubbonyukat.

Tilda Swinton, a legjobb női mellékszereplő jelölést kiérdemelve alakítja a „rosszfiút”, a nagy gonosz cég képviselőjét. Ismét csak egy rendhagyó karakter, tulajdonképpen egy lehetetlen helyzetbe sodort nő, akinek rendezett világa összeomlani látszik és kétségbeesett döntések sorozatát hozza – ami persze nem menti fel, de remekül ábrázolja, hogy a világ fájdalmainak forrása nem rejtélyes gonoszság, hanem önző ostobaság. Vergődő, szánalomra méltó figura, nem is ellenfél igazán, inkább csak akadály.

Michael Clayton bőrében George Clooney uralja a vásznat, ha a legjobb férfi főszereplőnek járó szobrocskát nem is viszi haza, a jelölés mindenképpen jogos. Külsőre teljesen rendezett, visszafogott, magabiztos alak, akinek káosz és küzdelem az élete. Tehetsége a morális alkonyzónába kényszeríti, munkája miatt mindenkinek szüksége van rá, de soha nem emelkedhet ki – egy majd’ mindenható ügyvédi óriáscég svájcibicskájaként gyakorlatilag még mindig kispályás, amikor azok, akiket kisegített már rég beültek a jóba. Magánélete is vakvágányon halad, belengi a bukottság bűze – elvált, gyerekét akkor látja, amikor suliba fuvarozza, egyik adósságból a másikba hajszolja magát, egyetlen barátja pedig szemmel láthatóan begolyózott. Totálisan megrekedt karakter, maga mögött hagyta ugyan középosztálybeli családját, de felkapaszkodnia nem sikerült. George Clooney mesterien árnyalja Clayton arcait, szánalomra méltóan elveszett tud lenni, hogy aztán egy szteroidokon nevelkedett cápa erejével szálljon szembe a kihívásokkal és az emberekkel. A legnagyobb érv Clooney játéka mellett, hogy el tudja terelni a figyelmet a film végén felénk száguldó, csontig rágott csavarról, így az kellő erővel kaphatja oldalba a gyanútlan nézőt.

Legjobb rendezés, legjobb forgatókönyv, legjobb filmzene jelölés – csak bólogatni tudok mindegyikre. Látszik a sztorin, hogy nagyon könnyen el lehetett volna rontani, de Tony Gilroy rendező profin felépítette a világot és a karaktereket, a forgatókönyv pedig ismerve saját erényeit és hibáit nem akart elkápráztatni egy szövevényes jogi sztorival, inkább elgondolkoztatott néhány fontos dologról.

A zenére ki kell, hogy térjek külön, mert egyik legfontosabb eleme a hangulatnak. Vészjósló, apokaliptikus lendülettel száguld előre ez az alapvetően lassú film. Sötét, halott tájak és betegen vibráló fényű városképek illusztrálják a szereplők lelkivilágát és harcuk kilátástalanságát, mindehhez jön hátborzongatóan eltalált háttérzene… egy szürke, ügyvédes sztorit így kiszínezni, le a kalappal.

Talán ez a költőien nyomasztó hangulat a film Achilles sarka is egyben. Hallottam olyat, hogy túlértékelt szemét ez a Michael Clayton… lehet, hogy engem is csak éppen jó pillanatban kapott el, rá tudtam hangolódni, de hetek múlva már a felére sem fogok emlékezni – most viszont még a hatása alatt vagyok és csak ajánlani tudom azoknak, akik bizalmat tudnak szavazni egy gyanúsan szerény filmnek az év nagyágyúi mellett – valószínűleg nem fogja megszorongatni a No Country for Old Men-t, az Atonement-et, vagy a Sweeny Todd-ot, bár ez utóbbi kettő megérdemelne egy kis nyírbálást, de ha ezeken már túl vagy, mindenképpen keríts sort a Michael Clayton-ra is.

- Tippelj hány Oscarra jelölték ezt a szart – fordultam barátnőmhöz a film után, ahogy valami okot kerestem arra, amiért szeretnem kellene a Vágy és vezeklést.
- Nem tudom. Nyolc?
- Hét!
- Milyen felindulásból?

Pontosan. Milyen felindulásból lett ennek 7 Oscar jelölése, közte az év filmje? Érdekesen kezdődik, nem jó értelemben véve, inkább, mint mikor a hülye haverod még hülyébb találós kérdéseket tesz fel. Nem elég, hogy nem lehet hova tenni a váltásokat időben és térben, nagyon hamar eljön az a pillanat, hogy nem is érdekel a válasz. Ez volt az a pont a fejemben, amikor elképzeltem az írót, ahogy ül az írógép előtt és vadul vigyorogva gépel, hogy ez milyen fondorlatos és érthető egyszerre. Zabálni fogják.

A történet magyar ízekkel, egy nagy félreértéssel indul, és ennek eredményeképpen sok dolog elromlik. Mindez a második világháború előtti Angliában, a társadalom még erőteljesen rétegzett, Hitler a küszöbön. A fejemben élő író, aki felelős ezért, most diadalittasan veri a mellkasát, hogy dráma, szerelem és háború, el se lehet rontani. Már hogyne lehetne.

Túlzás, hogy nem szerettem a film első felét, mert igazából voltak helyek, ahol felcsigázott, Keira Knightley is elég sokat mutatott magából, és az egész a maga színházban-működik-de-vásznon-gagyi módján súrolta a nézhetőség határát alulról. Aztán jött a második fele, és az agyam az összes szereplővel együtt ledobta az ékszíjat. Látni a teljesen indokolatlan 10 perces seregszemlét, ahol a világ a feje tetejére áll, háborúban, szerelemben, esküszöm még egy óriáskerék is van a háttérben – tényleg van, nem tudom hangsúlyozni a tényt, hogy a parton állomásozó sereg egy rohadt nagy vidámparkot foglalt el – mindez vágás nélkül, monumentálisan. A fejemben lévő író itt veszettül maszturbált egyik kezében egy hitelesen eredeti Oscar utánzatot szorongatva, miközben a TV-ben Ryan közlegény ment.

Aztán brutális kórházjelenetek, sokkolóan, túlmenve a naturalitáson, kilyukadva valahol máshol, legalább annyira céltalan hatásvadász, mint egy Fókusz különkiadás. Az író fémcsatokat helyez a mellbimbójára. És ez így megy tovább, értelmetlenül, ok nélkül, és ráadásnak hosszan. Ez külön idegesítő, mert ha már ennyire ugrál, akkor vágjon jobban, legyen másfél órás, akkor legalább rövid. Ha pedig nem megy, csináljon igazi Oscar filmet, és nyújtsa ki három órára, talán nem akarnám megölni magam a váltásoknál. Persze hazudok, dehogynem.

A filmet csak picit menti meg a vége, ami igazából egész pofás, igazán tetszett, egyformán dramaturgiailag és színészileg. Aztán jön egy 3 perces séta a tengerparton, ami alatt szól a zene, de semmi szöveg. Apropó zene, majdnem kihagytam, hogy mennyire szívből gyűlöltem. Ha a filmet mondjuk nem kedveltem meg, akkor a soundtrack szerzőjét egyenesen be egy kocsiba, alkoholt locsolni rá és letolni a szakadékról, balesetnek álcázva. Megérdemelné, mert ő meg pont fordítva tette: filmzenének álcázta ezt a frontális karambolt.

Jelölték is érte Oscarra. Ahogy az írót is. Ahogy a rendezőt is. Az egyetlen értelmes dolog, ami még akár érthető is lehetne az a Saoirse Ronan, 13 éves kislány alakítása messze a film legértékelhetőbb része lenne. Csak az a baj, hogy dettó ugyanazt az alapszituációt kell játszania, mint az I Could Never Be Your Woman–ban, egy évvel korábban. Sokat levesz az alakítás érdeméből.

7 Oscar jelölés, én meg ülök itt magamba roskadva, hogy milyen sovány évet kellett írnunk ehhez? Aztán ránézek az IMDb top 250 helyezettjére és 12 film van közte 2007-ből. Tényleg? Minden idők összes filmből, belevéve Bogartot, Hitchcockot, Lucast, Spielberget, Jacket, De Nirót, Alt, Micheal J. Foxot, és Woody Allent, egy tucat tavaly készült, és ha le nem is söpörte, a helyéről őket, de mégis csak tolt rajtuk. Szomorú.

< trailer / HD >    < official site >    < IMDb 8.0 >    < rotten tomatoes 82% >

Attól tartok a 80. Oscar-díj gála külföldi versenyzőit már nem lesz időnk egyenként kivesézni, meg aztán elég nagy csend is van a kategória körül. Tavaly lehetett izgulni A faun labirintusa és A mások élete küzdelmén, most viszont alig tudok valamit az aktuális filmekről. Éppen ezért összeállítottam egy listát, rövid leírással és hideg adatokkal, hogy legalább ennyi alap legyen – a közönség ítélete alatt az IMDb, a kritikusok véleménye alatt a rotten tomatoes pontszámát kell érteni (már ha van).

Die Fälscher (The Counterfeiters)
Ausztria – Második világháborús történet a nácik titkos tervéről, miszerint hamisított pénzzel akarták elárasztani Angliát, ezzel aláásva az ellenfél gazdaságát. Igaz történet, egy haláltábort megjárt nyomdász visszaemlékezésein alapul.
Eddigi eredményei: Arany Medve jelölés, legjobb férfi mellékszereplő a Német Film díjátón és egy csomó jelölés egyéb kategóriákban.
A közönség ítélete: 7.6
A kritikusok véleménye: 9.3
-> trailer

Beaufort
Izrael - Dél-Libanonban állomásozó izraeli katonákról és a parancsnokukról szóló háborús film, ismét csak könyvadaptáció.
Eddigi eredményei: rengeteg jelölés és díj az Izraeli Filmakadémiától és Ezüst Medve a Berlini Nemzetközi Filmfesztiválon a legjobb rendezésért.
A közönség ítélete: 7.1
A kritikusok véleménye: 8.7
-> trailer

Mongol
Kazakhsztán – A Dzsingisz Kán életét feldolgozó epikus trilógia első darabja. Nemzetközi ko-produkció, nagynevű orosz rendezővel (Sergei Bodrov) a nyeregben. Képek alapján monumentális és szép, bár számomra érthető nyelvű kritikákat nem nagyon láttam, a rotten tomatoes még nem foglalkozott vele.
Eddigi eredményei: legjobb mellékszereplő jelölés az Ázsiai Filmdíjakon, legjobb jelmez és hang díja az orosz Arany Sason.
A közönség ítélete: 7.5
A kritikusok véleménye: ?
-> trailer

Katyń
Lengyelország – Második világháborús téma, könyvadaptáció, Andrzej Wajda rendezésében. A történet a szovjetek által, lengyel hadifoglyok ellen elkövetett tömeges kivégzésekről szól, a húszezernél is több áldozatot követelő Katyn erdei mészárlásról.
Eddigi eredményei: csak az Oscar-jelölés.
A közönség ítélete: 7.2
A kritikusok véleménye: ?
-> trailer

12
Oroszország – Már elnézést, de a *bííííííííp* annak, aki ilyen könnyen kereshető címet ad a filmjének. A klasszikus Tizenkét dühös ember orosz feldolgozásáról és modernizálásáról van szó, ahol az esküdteknek egy csecsen fiú gyilkossági ügyében kell dönteniük.
Eddigi eredményei: Arany Oroszlán jelölés a rendező Nikita Mikhalkhovnak a Velencei Filmfesztiválon.
A közönség ítélete: 8.2
A kritikusok ítélete: ?
-> a trailerre én is kíváncsi lennék, ha valaki tud linket, ne tartsa vissza

Aki karambolozott már, vagy ugrott le ejtőernyővel, esetleg bungie jumpingozott, annak lehet halvány fogalma arról milyen is a Jesse James megyilkolása, a tettes a gyáva Robert Ford. Egy nagyon hosszú pillanat lassított felvétele, aminek a végén minden fekete lesz, vagy vérrel borított. Nincs nagy meglepetés, vagy történeti csavar, minden szó, vagy mozdulat egy dolog felé irányul, egyetlen – végül meglepően halk – pisztolylövés felé. A szerepek az utókor szemével lettek írva, eleve elrendeltetve, a néző számára kényelmesen. Ezt a szót használom, mert ha nem sugározná magából a karmát, a sorsot, a tarot kártya véglegességét, akkor elképesztően idegesítő lenne több, mint két órán keresztül nézni, hogy bekövetkezik, amit szíve szerint senki sem akar: Brad Pitt halála.

Ez az első igazán „Oscar” film, amit idén volt szerencsém látni. Benne van az Into the Wild monumentalitása, egy Charlie Wilson szövegkönyve, a There Will Be Blood puritán brutalitása, és olyan szereposztás, hogy azt még A király nevében is megirigyelhetné. Epikus minden szempontból, legyen az a hossza, vagy a színészek játékának súlya, maga a téma, az, ahogy őszinte, és mégis mesél. Néhány kedvenc mellékszereplőm volt benne, akik önmagukban képesek voltak filmeket nézhetővé tenni. Sam Rockwell, aki annak idején megmentette a Charlie Angyalai első részét. Paul Schneider, aki pár évre sikeresen hímsovinisztává tett, mert annyira szétzúzták a szívét az All the Real Girls-ben. Egy halvány pillanatra feltűnik Zooey Deschanel, és akárki is legyen ez a Kailin See, remélem fogjuk még látni*. És természetesen a mindig gyönyörű Mary-Louise Parker, akivel a legjobban bánt el a film, valami öt sorral kiszúrta a szemét, de ő így is odatette magát, és tarolt, ahogy mindig.

Az ég mégis akkor nyílt meg és mosolygott a földre, vagy ellenkezőleg, takarta el arcát szomorúbarna felhőkkel, amikor a két főszereplő Casey Afflek és Brad Pitt színre lépett. Nem véletlenül írtam így a sorrendet, hiszen a film sokkal inkább szól az elsőről, ahogy az ő szemén keresztül látjuk a nagy Jesse James-t. Nem mintha Brad keveset lenne a vásznon, vagy rosszul játszana, sőt! Átható tekintetével szobrot lehetne faragni, nem hiszem, hogy volt ilyen jó akármiben is. De azért mégis csak férfi vagyok, és mint ilyen, irigy rá, mindenre, amit és ahogy képvisel, de legfőképpen a feleségére - mind a filmben, mind az életben -, így sokkal könnyebben azonosulok Casey-vel, aki egyszerre bálványozza és tehetetlenül gyűlöli őt. Vannak mércék, amiket egyszerűen nem érhetünk el, és szükségképpen megsavanyodik a vágy, ez volt annak idején a híres bandita, és ezért remek választás Brad, akinek a neve gyakorlatilag a tökéletesség fogalma** – még ha a legtöbb csaj, akivel beszéltem azt is mondta, hogy neki nem tetszik. (Néha a lányok meglepően kedvesek tudnak lenni.)

A zene és a képi világ remekül eltalált, főleg a narrálás alatti homályos képek, az egész kissé képregényes, photoshoppos, mindez úgy, hogy nem tűnik hatásvadásznak. Mindenki kiejtése remekül illeszkedik, akivel egyedül bajom volt, azt pont a narrátor, de szerintem egyedül vagyok vele, mert a hangja mély és karcos, csak nekem valahogy nem jött be. Ezen kívül alkalmazták a trükköt az Into the Wildból: ha hosszú ideig tájképeket, vagy művészien beállított snitteket akarsz mutatni, akkor legyen alatta szöveg. Így sikerült elérnie, hogy bár a film 160 perces, mégsem unalmas.

Nyilván nekünk magyaroknak ez nem akkora dolog, mint az amerikaiaknak, akik talán itt kezdték el először isteníteni a rosszfiúkat, és minden kisgyerek ismeri a nevét a híres, hírhedt Jesse James-nek. Nekünk volt egy Whiskeysünk, meg egy Rúzsa Sándorunk, akik a legjobb esetben sem érhetnek a nyomába, de talán mi vagyunk a szerencsésebbek. Elvégre életrajzi filmet úgy érdemes nézni, ha nem tudod miről szólt a címszereplő élete. Már ha nem számítjuk a tényt, hogy a végén azért mégiscsak lelövik Brad Pitt-et.

* As always, no pun intended
** Tisztességben megöregedett anyukáknak és szemérmetlen pornóvadász botoknak üzenem, hogy látszik Brad Pitt meztelen háta

A Persepolis nem teketóriázott és már körülbelül a tizedik percben meggyőzött, hogy ez egy fontos film. Fontos, hogy nyerjen az idei Oscaron és még több emberhez jusson el. Végignézve az egészet visszagondoltam az utóbbi évek Legjobb Animációs Film díjazottaira és arra jutottam, hogy minden érdemük ellenére csak annyit tudnak felmutatni a Persepolisszal szemben, hogy színesek. Ennyire jó.

Marjane egy szeleburdi, önfejű, de alapvetően jó gyerek, aki szereti a családját, Bruce Lee-t és a rockzenét, valamint meggyőződése, hogy egy nap majd az első női próféta lesz, akkor pedig megparancsolja mindenkinek, hogy ne legyen több szenvedés a világban. Ez az ő története, felnőtté válása és kálváriája. Ez Irán története.

A klasszikus életrajzi dramaturgiát követve láthatjuk Marjane-t felcseperedni, miközben hazája szörnyű változásokon esik át: a sah uralmát letörik, a vallási fanatikusok jutnak hatalomra, több tízezreket börtönöznek be és végeznek ki, a terror az élet részévé válik. A nőkre egyre több fátyol kerül, szó szerint és átvitt értelemben is. Pattanásos arcú, ingerült kamaszok kezébe gépfegyver és rendőri jelvény kerül, a szabad gondolkodásúak titokban találkoznak, pedig már nem is lázongani, csak kikapcsolódni akarnak.
 
És akkor Irak bombázni kezdi az országot. A változások szele és a halálfélelem sokakat külföldre repít, az ekkor már tinédzser Marjane-t is Európába küldik tanulni. Új barátokat, új eszméket és új kihívásokat talál, de itt sem leli meg a válaszokat, így fiatal felnőttként visszatér halálszagú hazájába. A család közelsége enyhít kínjain, próbál megbékélni a fojtogató körülményekkel, de itt már nincs remény, az élet csak beletörődést kínálhat, boldogságot aligha.

Nem tűnik egy könnyed darabnak, ugye? Pedig a Persepolis hihetetlenül vicces. Nem túlzok, többet röhögtem rajta, mint az elmúlt év élőszereplős vígjátékain. Köszönhető ez Marjane világszemléletének és a film vizuális kreativitásának, ami néhány jelenettől eltekintve csak feketével és fehérrel operál. Van valami megfoghatatlanul zseniális abban, ahogy a szürke, depresszív képek és események közé be tudják illeszteni a humort, anélkül, hogy egy kicsit is csorbítanák a mondanivaló komolyságát.

Mert ez bizony mégiscsak az iráni helyzetről szól, amiről olyan keveset tudunk, és még ha tudunk is, annál kevesebbet értünk. A konfliktusok nincsenek túlmagyarázva, Marjane élettapasztalatai szolgálnak illusztrációként. Te hogyan élnéd meg, ha egyik napról a másikra másodrangú állampolgárrá válnál? Ha a népedről csak annyit tudna a világ, hogy vérszomjas barbárok? Ha bármelyik nap arra érhetsz haza, hogy a szomszéd házat bombák tépték ki a földből?

Bátor film ez, merész, mint hősnője, aki gyerekként Istennel vitatkozik álmában, akinek ábrázolása ugye tabu. Őszinte és kegyetlenül életszerű. Rögtön Art Spiegelman mesterműve, a Maus jutott eszembe, miközben néztem, és utólag kiderült, hogy nem is alaptalanul. A Persepolis ugyanis eredetileg egy franciául megjelent képregény, a főszereplő Marjane Satrapi pedig valós személy, az írónő, aki papírra vetette, hogy milyen volt a forradalom sújtotta Iránban felnőni, hogy mit jelent iráninak leni.

Könnyekig ható és könnyesre nevettető mestermű, amit csak ajánlani tudok, amit mindenkinek látnia kellene, és nagyon csalódott leszek, ha nem nyeri el a legjobb animációs film díját az Oscar-on. Mert megérdemli, mert mellette minden álomgyári 3D-és csoda gyermetegnek és haszontalannak tűnik. A Persepolis az új mérce.