A háborús filmek nem szoktak megfogni. Egyszerűen nem tudok mit kezdeni azzal, hogy valamikor voltak ennyire bátor emberek, akik értünk harcoltak, és mi soha, de soha nem tudjuk visszafizetni nekik. Erről forgatni vagy azt jelenti, hogy a készítő is hasonló problémával küzd, vagy pedig az én lelkiismeretemre hat, mintha azt mondaná „oké, nem voltál ott, de ha a filmemet se nézed meg, akkor tutira a pokolra kerülsz.”

Az HBO által készített 10 részes minisorozat a bűntudatkeltés netovábbja ilyen szempontból, de legalább nem játszik rá. Nem pakolnak kisgyerekeket a rohanó férfi kezébe, miközben egy tank elől rohan, és ha valaki meghal, vagy megsérül, akkor nem lesz belőle negyedórás opusz, hogy még mindig nincsen lába. Minden valósághű, sőt a forgatókönyv is csak szemezgetés a 101-es ejtőernyős század hőstetteiből. Minden sérülés, bevetés ugyanúgy zajlott le a valóságban is, ezt a részek elején megjelenő, az alakulat még élő tagjai bizonyítják.

A történet végigmegy az egész második világháborún, kiképzéstől a leszerelésig. Nagyon nem kellett szemezgetni, hogy hősmatériát mutassanak az amerikai nagyhasú TV nézőknek, mert az ejtőernyősök ténylegesen a legkeményebbek voltak, és sikereik elismeréseképpen mindig őket vetették be elsőnek. Még mikor Patton jött segíteni nekik, mert élelemtől, lőszertől, orvosi felszereléstől, és megfelelő ruhától elzártan tartották magukat az ellenséges front mögött, akkor is beszóltak a CNN-nek, hogy „anyátokat kellett megmenteni, mi faszán elvoltunk”. Hiába, egyszerűen muszáj imádnod az HBO-t.

A képi világ a Ryan közlegény megmentésében megismert sémát követi, talán csak azt a pár felesleges nagyzolást lecsupaszítva róla. Nincs mesterlövész, aki hosszú fókuszálás után észreveszi, hogy egy másik éppen rá céloz, aztán a távcsövön keresztül fejbe lövik. Itt a sniperek leszednek x embert, iszonyat váratlanul, aztán mikor felocsúdnak a többiek, akkor 88-as mozsárral lövik szét a rejtekhelyét. Senki nem mászik ki egy sniper elé. Ugyanez a helyzet a tankokkal, géppuskafészkekkel, okosan csinálnak mindent, mert még így is valami 20 százalék jut haza egyben, és abból összesen talán egy, aki nem kap be egy golyót sem az egész háborúban.

És itt jön a sorozat igazi csalogató ereje a korhűségen túl. Ezek őrültek. Ténylegesen őrültek, akik mindig az első sorban futnak, golyók fütyülnek el a fejük mellett, de leszarják, amíg el nem találták őket. Akkor is csak csínján a morfiummal, mert valakinek jobban szüksége lehet rá. A sebesült katonák nemhogy maradnának gyógyulni a korházakban, inkább megszöknek, hogy újra „a férfiakkal legyenek”. Az első részben még siránkozik is valaki, akit éppen meglőttek, hogy csak most jött, és reméli, nem küldik haza ezzel a sebbel. Apró elgondolkoztató tény, hogy a WW2 idején egy halottra 50e golyó jutott, mert senki nem merte kidugni a fejét, csak tüzelt arra, ahol az ellenséget sejtette. Akkor már nem is olyan furcsa, hogy jó 20-30% halt meg „baráti tűzben”.

A sorozat legnagyobb erénye szerintem, hogy képes halálra rémiszteni, hogy „én oda be nem mennék”, de közben olyan sóvárgással tölt el, hogy ha hirtelen betoppanna egy toborzótiszt, rögtön aláírnád. Nyugodtan fel lehet tenni a polcra olyan klasszikusokkal, mint a 22-es csapdája, vagy a Kémek a sasfészekben.