Az anime fanok éhesen kutatják mi az, amit érdemes beimportálni arról a helyről, ahol nemhogy a fák, de még az emberek se nőnek az égig. Tavaly szépen szólt a Death Note, elindult a Claymore, és mi reméltünk, hogy letaszítja a fantasy trónjáról a Berserket, ami több, mint 10 éve terpeszkedik rajta, de persze nem. A japók még mindig nem értenek ehhez az egy dologhoz: befejezés.

Na jó, az igazsághoz hozzátartozik, hogy igazából csak az első évad ment le, így gondolhatták azt a készítők, hogy nem kell annyit bajlódni a szálak elvarrásával, de a végeredmény akkor is kétségbeejtő. A műfaj sajátosságai közé tartozik, hogy azért olyan jó a történet, mert feloldhatatlan ellentéteket állít a karakterek közé. Ebből adódóan a végén lábon lövi saját magát, mert a karakterek között lévő ellentétek – nos – feloldhatatlanok.

Az alapsztori, hogy van néhány alakváltó ronda nagy jószág, az ő kiirtásukra adja az evolúció, és néhány őrült sebész válaszul a Claymoreokat, akik tulajdonképpen gyönyörű csajok a címben megjelölt karddal. Aki ismeri a fegyvert, az tudja jól, hogy szép nagy jószág, így annak forgatásához kicsit felpumpálták a középkori női SWAT-osokat, kaptak egy jó adag DNS fröccsöt, meg ki tudja még mit. Ha ezektől a valószínűtlenül modern – annak kell lennie, mert mágia sehol nincs a világban – orvosi beavatkozásoktól eltekintünk, a világ ténylegesen térdig jár a középkorban. Bőrzacskókban csilingel az aranydukát, Nike helyett bőrcsizma, és nem a mocskos szadomazós, hanem a sártól mocskos szántóvetős fajtából.

A Dragonball óta ismert fogások fellelhetők benne, erőrangsor, aminek alján a főhős sunyul, mégis mindig ő keni el a főgonosz száját a végén. Vannak spec támadások, jóból gonosszá válás, vica versa, és persze a kötelező arcolások a harcokban, hogy ki kit nem fog sohadesohasenem legyőzni. Ezek javarésze szépen fel van építve, nem unalmas, és jó százalékban hiteles. További remek dolog, hogy nem spórolnak a karakterhalállal, az esélytelen csatákban igenis elhull, akinek el kell, mi pedig sírunk. Ebből következőleg az első 16 rész remek, és érdekes.

Sajna a maradékot én nyugodt szívvel kidobnám a kukába, és még így is dühös lennék, hogy milyen szépen elindultak, hogy egyedi, és izgalmas világot építsenek fel, hogy aztán Dragonball szintű mészárszékké degradálják. Jobbat érdemelt.

< Claymore ízelítő + főcímzene > 

A mainstream képregényekbe véletlenszerűen belelapozva az az érzése lehet az érdeklődőnek, hogy kanos tizenéves srácokon múlik az ipar bevétele: a női szuperhősök alig rejtik emberfeletti idomaikat és olyan pózokban bunyóznak/beszélgetnek/teáznak, hogy abba egy veterán pornószínész is belepirulna. A műfaj kitermelt ugyan néhány ikonikus hősnőt, de még ezek többsége is csak egy bejáratott kliséhalom benyomását kelti - a gyengébbik nem szupererős képviselői között ritka az igazán érdekes és hihetően cool karakter. Tisztelet a kivételnek, az alábbi lista szereplőinek. Következzenek hát a legjobb női szuperhősök (szujjektív, ahogy a Szalacsi bácsi mondaná)...

She-Hulk

Magyar keresztségben az Amazon nevet kapta, nagy, zöld és erős, akárcsak kuzinja, a hihetetlen Hulk. Veterán Marvel hero, tagja volt már az Avengers-nek és a Fantastic Four-nak is, jelenleg szólóban nyomul. Civilben Jennifer Walters, szuperhős-specialista jogász.
Nemrég újraindult sorozata üdítő színfolt a műfaj palettáján. Erősen dominál a humor és a szatíra - Shulkie egy hősügyekkel foglalkozó ügyvédi iroda pénzcsinálója és bizony az alkotók nem fogják vissza magukat, minden baromságot megjátszanak, ha azzal ráirányíthatják a reflektort a képregényvilág gyengéire.
Jen azért is érdekes, mert nem titkolja, hogy nem szeret Jen lenni, She-Hulkként szexi és magabiztos, míg emberi alteregóját állandó gátlások gyötrik.

Jessica Jones

Volt egyszer egy Jewel nevű zöldfülű hőspalánta, aki egy rövid Avengers-karrier után eltűnt a süllyesztőben. Aztán jött a mindenható Brian Michael Bendis (író) és előásta az alkoholmámoros depresszióban vergődő ex-szupernőt, bedobta New York egyik legrosszabb környékére és alárakott egy magánnyomozói irodát. Pár évvel később már a Marvel egyik legjobb karaktereként tisztelhettük benne.
Jessica a hősbizniszből való kiábrándulás megtestesítője, pofátlanul realista és szabadszájú. Végigkövethetjük, ahogy önpusztító életmódjából szép lassan kilábal, rendberakja életét és továbblép - a karakterfejlődés mintaképe, ritkaság egy olyan műfajban ahol az idő állni látszik.

Manhunter

Kate Spencer kaliforniai ügyész, aki megelégeli, hogy a szuperbűnözőket mindig felmentik, vagy egy hét dutyi után megszöknek. Egy rendőrségi raktárat kifosztva Kate szert tesz néhány high-tech kütyüre és egy menő piros páncélrucira, ami választott hobbijában segíti: szuperbűnözők hidegre tételében. Nem szarozik, nem cipeli a helybenhagyott banditákat az őrsre, hogy a rendszer kiengedje őket - a tömeggyilkos szuperpszichopaták véglek hűvösre (hat láb mélyre) kerülnek. A Manhunter nevet felvevő hősnő munkamódszereivel persze kivívja a világának kiscserkész igazságosztók haragját és az átlagemberek tiszteletét.
Kate Spencer karaktere nem egy egysíkú Punisher-koppincs, vagy cool-juicetól csöpögő fiatal bige: gyermekét egyedül nevelő elvált anya, magas beosztású, érett nő - ez adja meg a Manhunter sorozat egyedi ízét.

Molly Hayes / Bruiser / Princess Powerful

Az állandó menekülésben lévő Runaways csapat legfiatalabb tagja, a tizenkét éves Mollyt mutáns génjei egy bulldózer erejével áldották/verték meg. Lefegyverző naivitása átsegíti minden nehézségen és kimeríthetetlen humorforrást biztosít az íróknak (Brian K. Vaughan & Joss Whedon). Nem érti, hogy felnőtt hősnénik hogy nem fáznak bikinben röpködve, a rosszfiúk miért nem néznek inkább Spongyabobot bankrablás helyett. Eltökélt szándéka, hogy egy nap Rozsomák felsége lesz.

Jenny Sparks

Az ultra-durva Authority csapat néhai vezetője talán a valaha papírra vetett legcoolabb szuperhősnő. Megalkuvást nem ismerő, mocskos szájú, láncodhányos brit bige, aki mellesleg a huszadik század szelleme. Komolyan, ez a "képessége". Számtalan alien invázió visszaverése utána megelégelte, hogy míg az Authority vért izzad a Föld megmentéséért, politikusok és egyéb állatfajok az apokalipszis felé terelgetik a népet. Jenny beintett a be-nem-avatkozás íratlan hőstörvényének és aktív gyomlálásra szólította fel csapatát - nem azért születtek atombomba erejű adományokkal, hogy tétlenül nézzék mindenféle jöttment diktátorok népirtását.
A huszadik század szellemének 1999. december 31-én éjfélkor távoznia kellett az élők sorából, hiányát azóta is érzi minden képregény-rajongó.

Újraindult az egyetem, elkezdődtek a negyedéves ZH-k, a központi fűtés még csak köhögősen kompenzálja a hirtelen hideget, és a buszokon mintha egyre kevesebb hely lenne. Ne csodálkozzon senki sem, hogy háborús hangulatban vagyok.

A nagy klasszikusok után, mint A 22-es csapdája, vagy A halál 50 órája, esetleg a Piszkos 12, az újkori filmek közül egyedül a Ryan közlegény megmentése verekedte be magát a klasszikusok közé – a Shindlert én nem számolom ide, az kulturális bűntudatkeltő, annak zseniális, de mégiscsak az. Főhajtás neki, és annak, hogy mindezt anélkül érte el, hogy egy szám lenne a címében, mint a többieknek. Valószínűleg mindenki látta már, úgyhogy inkább arról írnék, miért is remek alkotás ez. Megvan benne minden, ami egy jó háborús filmhez, nézzük is mik ezek.

Katonák. Nevess csak, de a hősi katonák meghaltak a terrorista filmekkel együtt. Allah akbar! Üvölti a törölközős csávó a gépen, lehet, hogy csak a sampont keresi, épp hajat mosott, akárhogy is, nehéz komolyan venni azt az embert, aki nem mutogat fotókat a társainak a családjáról bevetés előtt. Azok felkészültek a halálra.

Tankok. A tank sérthetetlen, a tankot szét lehet lőni. A paradoxon helyes megjelenítése legalább annyira fontos, minthogy tartsd szárazon a puskaport. Valószínűleg ezért nem csinált senki filmet a magyar gyorsmozgású hadtestről – bicaj -, pedig majd ugyanolyan veszélyes bevetéseken voltak, mint az ejtőernyősök. Főellenfélnek kitűnő, deus ex machinának dettó.

Mesterlövész. A régi filmek kevesebb hangsúlyt fektetnek a minőség VS mennyiség problémára. Mi ugyan tudjuk, hogy Stallone egyedül elég egy háborúhoz, de a sniper a válasz arra, hogyan legyenek szuperkatonáink, úgy hogy ne legyen nevetséges, vagy hihetetlen a történet. A sunyulós kis köcsögökkel mindenki tud azonosulni, mert jó eséllyel ezt csinálnánk mi is a legszívesebben egy háborúban: Iszonyat messziről - lehetőleg még az otthoni szobánkból, ha lehetséges - egy lövéssel elintézni az ellenséget. Veszett coolak, mit ne mondjak.

Nathan Fillion. Oké, nem hagyományosan kelléke egy háborús filmnek, és én leszek az első, aki bevallja, hogy szánalmas figurát játszott – aki nem emlékezne rá, ő volt az a Ryan, akivel először összekeverték – bőgött, és körülbelül egy öt éves óvodás férfiasságát, és intelligenciáját nyújtotta. Az, hogy oda az kellett, nem mentség, a későbbi Reynolds kapitány ott helyben fejbe lőtte volna.

Egy utolsó nagy küldetés, amibe jó eséllyel mindenki belehal. Itt picit vissza fogom magam, próbálok nem spoilerezni, de a film 170 perces, jó eséllyel nem arról fog szólni, hogy elindulnak és az első bokorban megtalálják Ryant, majd jönnek vissza 10 perc múlva. Kell a karakter halál, az összes fajta: az indokolt, az indokolatlan, a drámai, a spontán, a kegyetlen és a hősies. Már ha ezeket összeszámolod, kezdheted sejteni, mennyien élik túl.

Ezeken kívül a film sajnos így utólag visszanézve picit halivúdi. Ez néha az effektekben mutatkozik meg – sniper vs sniper, távcsőn keresztül golyó. Néha csak a beszólásokon, a kérdésekre nem mindig válaszolnak, ha lehet valami hatásosat beszólni. Meglepő módon nem a két harc közötti szünetekben lévő beszélgetések lettek rosszak, hanem mikor a fronton bénáznak. Külön kiemelném Matt Damon anekdotáját, amit már annakidején is röhögve hallottam, de még most megmosolyogtatott. Az ebből való részlettel zárom is soraimat:

„Szóval képzeljen el egy csajt, aki leesett a csúfság fájáról, de útközben még lefejelte az összes ágat...”

A háborús filmek nem szoktak megfogni. Egyszerűen nem tudok mit kezdeni azzal, hogy valamikor voltak ennyire bátor emberek, akik értünk harcoltak, és mi soha, de soha nem tudjuk visszafizetni nekik. Erről forgatni vagy azt jelenti, hogy a készítő is hasonló problémával küzd, vagy pedig az én lelkiismeretemre hat, mintha azt mondaná „oké, nem voltál ott, de ha a filmemet se nézed meg, akkor tutira a pokolra kerülsz.”

Az HBO által készített 10 részes minisorozat a bűntudatkeltés netovábbja ilyen szempontból, de legalább nem játszik rá. Nem pakolnak kisgyerekeket a rohanó férfi kezébe, miközben egy tank elől rohan, és ha valaki meghal, vagy megsérül, akkor nem lesz belőle negyedórás opusz, hogy még mindig nincsen lába. Minden valósághű, sőt a forgatókönyv is csak szemezgetés a 101-es ejtőernyős század hőstetteiből. Minden sérülés, bevetés ugyanúgy zajlott le a valóságban is, ezt a részek elején megjelenő, az alakulat még élő tagjai bizonyítják.

A történet végigmegy az egész második világháborún, kiképzéstől a leszerelésig. Nagyon nem kellett szemezgetni, hogy hősmatériát mutassanak az amerikai nagyhasú TV nézőknek, mert az ejtőernyősök ténylegesen a legkeményebbek voltak, és sikereik elismeréseképpen mindig őket vetették be elsőnek. Még mikor Patton jött segíteni nekik, mert élelemtől, lőszertől, orvosi felszereléstől, és megfelelő ruhától elzártan tartották magukat az ellenséges front mögött, akkor is beszóltak a CNN-nek, hogy „anyátokat kellett megmenteni, mi faszán elvoltunk”. Hiába, egyszerűen muszáj imádnod az HBO-t.

A képi világ a Ryan közlegény megmentésében megismert sémát követi, talán csak azt a pár felesleges nagyzolást lecsupaszítva róla. Nincs mesterlövész, aki hosszú fókuszálás után észreveszi, hogy egy másik éppen rá céloz, aztán a távcsövön keresztül fejbe lövik. Itt a sniperek leszednek x embert, iszonyat váratlanul, aztán mikor felocsúdnak a többiek, akkor 88-as mozsárral lövik szét a rejtekhelyét. Senki nem mászik ki egy sniper elé. Ugyanez a helyzet a tankokkal, géppuskafészkekkel, okosan csinálnak mindent, mert még így is valami 20 százalék jut haza egyben, és abból összesen talán egy, aki nem kap be egy golyót sem az egész háborúban.

És itt jön a sorozat igazi csalogató ereje a korhűségen túl. Ezek őrültek. Ténylegesen őrültek, akik mindig az első sorban futnak, golyók fütyülnek el a fejük mellett, de leszarják, amíg el nem találták őket. Akkor is csak csínján a morfiummal, mert valakinek jobban szüksége lehet rá. A sebesült katonák nemhogy maradnának gyógyulni a korházakban, inkább megszöknek, hogy újra „a férfiakkal legyenek”. Az első részben még siránkozik is valaki, akit éppen meglőttek, hogy csak most jött, és reméli, nem küldik haza ezzel a sebbel. Apró elgondolkoztató tény, hogy a WW2 idején egy halottra 50e golyó jutott, mert senki nem merte kidugni a fejét, csak tüzelt arra, ahol az ellenséget sejtette. Akkor már nem is olyan furcsa, hogy jó 20-30% halt meg „baráti tűzben”.

A sorozat legnagyobb erénye szerintem, hogy képes halálra rémiszteni, hogy „én oda be nem mennék”, de közben olyan sóvárgással tölt el, hogy ha hirtelen betoppanna egy toborzótiszt, rögtön aláírnád. Nyugodtan fel lehet tenni a polcra olyan klasszikusokkal, mint a 22-es csapdája, vagy a Kémek a sasfészekben.

Ha még nem untátok, akkor itt az utolsó szög kreativitásunk koporsójában: a VVV2007 utolsó felvonása, főleg újoncokkal (pilot, vagy csak pár rész ment le eddig belőlük). A posztszéria első és második része linkelve, ha valaki lemaradt volna.
Ja igen, ezúttal, brick & skar koprodukció vegyesen, lehet tippelni és nagy pénzekben fogadni, ki melyik bekezdést követte el.

Smallville – hetedik évad. Egy kiégett tesitanár ambíciójával vágott neki az új évadnak (is). A cliffhanger halottai feltámadnak, van új szereplő, új sztori, új ötlet, de a szokásos módon minden probléma elsimul, mintha az íróknak se lenne már kedvük szenvedni azzal, amit az előző részben kitaláltak. Az új csaj (fenti kép) idegesítő, Lana már régóta az, Lois már geci öreg a többiekhez képest, Chloet meg szinte teljesen megfosztották mindentől, ami Chloe. Anno egy közepes megjelenésű Veronica Mars volt, most meg... hagyjuk is. Ha bárki képest hat évad után abbahagyni, könyörgök tegye meg, mi már sajna túl régóta várjuk, hogy a rút kiskacsából Superman legyen.

Two and a Half Men - Ötödik évadát gyűri az Emmy-jelölt szitkom, ami egyébként is az egyik legnépszerűbb Amerikában. Nem is tudom mi a hihetetlenebb, hogy ennyire megy a szekere, vagy hogy én is nézem. Mert van valami felháborító abban, hogy Charlie Sheen önmagát játssza és ezért megdicsérik. Aki nem ismerné, adott egy kaliforniai örökifjú léhűtő (idősődő kurvapecér), neurotikus tesója (látens buzi) és annak mamlasz fia (funkcionális retardált). Együtt élnek és mindenféle vicces dolgok történnek velük. Ennyi.
Akárhogy is sározom a dolgot, mégiscsak 51%-ban őszintére jön ki a röhögés (a többi konzervkacaj), tudják csavarni a szavakat és jó érzékkel választják a mellékszereplőket. Szóval ha nincs más, akkor Two and a Half Men megteszi, de hogy Emmy? C'mon...

Shark - nem titkolt vágya az volt, hogy jogi ügyekkel foglalkozó Dr. House-t készít. Nem feltétlenül James Woods hibája, hogy nem jön össze, de azért nem tesz jót a dolognak, hogy iszonyatosan öreg már szegény. A probléma ott keresendő, hogy míg egy orvostól fura, ha szemétláda, elvégre az élet szentsége számukra mindennél fontosabb, addig egy jogász, az egy jogász. Semmi meglepetés nincs egy köcsög, nagyképű, megalomán, egoista, manipulatív jogászban. Ennek ellenére az első évadzáró olyan pofánvágás szinten csapott meg, hogy leszédültem a monitor elől és érdeklődve vártam, hogy mit hoznak ki belőle. Leginkább semmit. Nyugodt szívvel passzold le.

Bones - harmadik évad. A CSI csontos megfelelője visszatért, és lévén az előző évadban lezárta nevetséges metaplotját, idén valami izgalmasabbal rukkoltak elő. A sors iróniája, hogy a blog a homofóbiától hangos, én pedig akkor is megnézném David Boreanazt, ha 45 percen keresztül Fülest fejtene zsírkrétával. Plusz az új évad nagyon bíztatóan indul, a csapat összeszokott, és végre van egy kannibál sorozatgyilkosunk, aki hegedőművészeket eszik, kabalista sugallatra. How cool is that?

Chuck – újonc. A fiú találkozik a lánnyal, a lánynak is megtetszik a fiú, a fiú fejébe letöltődik a teljes internet. Tudom, tudom, már a klisé határát súrolja az alapsztori, de mégis az a könnyedség, ahogy a komédiát, és az akciót ilyen remekül ötvözik, már megér egy tapsot. Fura deja vu érzés, ahogy egymás mellé tesszük a szintén idén indult Reaper-rel, a Chuck pilotja toronymagasan verte meg. Az akció jelenetekből már csak a felszálló galambok hiányoznak, veszett jól megkoreografáltak, mégis az egészet ki tudják tolni félhitelesre. Mindazonáltal ez nem a 24, senki ne is várja, kicsit örülök is neki, mert kezdtem belefulladni a tesztoszteronba. A pilot után picit eltolódik humor felé az akció rovására, de abszolút függőséget okoz. Ha hozza ezt a szintet, még akármi is lehet belőle.

Bionic Woman – újonc. Új fajta sci-fi megközelítés, annyira, hogy szerintem az alkotók is inkább kapálóznak a Nagy Ötlet után. A főhős csaj, Michelle Ryan egyelőre felejthető, az én szememben még csak nem is szép, ha nem lenne Katee Sackhoff - a Battlestar Galactica Starbuckja - akkor teljesen elsikkadna az egész és csak egy újabb Painkiller Jane lenne. Katee viszont olyan karizmatikus, hogy még látok esélyt a javulásra. Arra, hogy megélje a második évadot, már nem.

Journeyman – újonc. Az időutazós dolgok általában nem nagyon szoktak megfogni, alapvető ötlettelenségnek tartom, és ritkán sikerül megmagyarázni rendesen, hogy ne legyen benne ellentmondás, meg volt belőle már vagy ezer darab. A nagy mustra során mégis megnéztem a pilotot, és meglepően jó volt. A főhős kellően karizmatikus, és az alkotók okosan San Franciscoba helyezték a történetet, vagyis Amerikának abba a városába, ahol a legtöbb időmegőrző negyed, és mindenféle van. A villamosok még mindig a nyitott felszállósak, a kocsikból trendi régit tartani, szóval költségtakarékos, mégsem gagyi megvalósítás. Persze még semmi magyarázat, csak rengeteg konfliktus, konkrétan nem lesz belőle egy új Heroes, vagy Lost, de ha nagy híve vagy az időutazásnak, akkor érdemes ránézni.

Sayonara Zetsubou Sensei (Goodbye, Mr. Despair!) – újonc. Egy anime is beférkőzött a most induló dolgokba, szokásos sulis sitcom, nagyon hype, és lehet rajta nevetni, valamint neten nézni - remélem Neash ír valami direkt linket, de pár részt a YouTube-on is megtalálhattok. Alapsztori a full optimista diáklány VS a teljesen negatív tanára - Zetsubou megfelelő módon írva azt jelenti, hogy despair - állandó vitája köré épül. A szélsőségek összecsapásáról annyit, hogy a lány olyan szinten önámító, hogy szerinte az emberek nem akasztják fel magukat, csak nőni próbálnak, és néha elrontják. A részek rövidek, kicsi humor bonbonok, talán még el is gondolkodtatnak, hogy hol is állunk a világnézeti skálán. Én például úgy látom, hogy a kommentládánk félig üres.

Women's Murder Club – újonc. Az egyenjogúság diadalaként láthatjuk, amint négy talpraesett hölgy gyilkosságokat old meg, 'férfias' karrierjüket kihasználva, igazi profiként. Akarom mondani, az áldozat hullája felett ex-pasikról picsogva. WTF? A női nézők nevében nem beszélhetek, de nekem ez lealacsonyítóan hatott. Ugyanazt az öngólt lövi be, mint a Grey's Anatomy - a csajok magasabb prioritásba helyezik saját drámájukat, mint az orruk előtt heverő problémát, ezáltal masszív ellenszenvet és az 'üresfejű' jelzőt kiérdemelve.
Szóval női nyomozós, csak éppen kutyát nem érdekel a rejtély, a magánéleti szálakon meg rajta felejtették a Tescós címkét. Laura Harris (Severance) nagy kedvenc, de miatta sem fogom nézni. Pedig jó az alapötlet és a cím is hangulatos. Ha valaki követni fogja és változik a stílus, szóljon.

Samantha Who? – újonc. Kellemes meglepetés volt ez a Christina Applegate-re épülő szitkom. Nem röhögtem magam halálra, de profin és pörgősen lett összerakva, nem szaroztak sokat a felvezetéssel: Samantha kómából ébred, teljes amnézia, kiderül, hogy elfeledett életében rúzsos pitbull volt és mindenki utálta. Most próbálja összerakni a darabokat, de ugye nem tetszik neki a felsejlő kép...
Ez az első pár perc, ezek után Sam csetlés-botlása következik az ismeretlen arcok között. Nem rossz, nem rossz, csak éppen nem látom hosszú távon a dolgot. Christina Applegate inkább aranyos, mint vicces. Gyors vágások, kellő lököttség, régi Sam vs új Sam - nem vettek meg kilóra, de pár részt még tutira bevállalok, mert kíváncsi vagyok, mit hoznak ki ebből.

Viva Laughlin - újonc. Kaszinós, nyomozós, családi drámás, mjuzikeles... Eegy sikeres angol sorozat sikertelen amerikai adaptációja, olyan sztár-mellékszereplőkkel, mint Hugh Jackman és Melanie Griffith. Kínosan nem jött össze a dolog. A sok stílus free-for-all gyilkolja egymást, nem segítenek a klasszikus zenék sem (Elvis - Viva Las vegas), amire a szereplők tátognak. Az egyik legérdekesebb sorozatnak tűnt, amikor még csak hallottunk róla, a pilot alapján menthetetlen - aki spórolni akar 40 percet, hagyja ki nyugodt szívvel.

Bátor, botor módon felajánlottam, hogy akárki beírhat egy filmmel kapcsolatban, és írok róla kritikát. Szerencsére, sajnos  egyetlen kérés érkezett, az is zimbes-zombis, de miért ne? Villámsebességgel letöltöttem, és meg is lett tekintve a mű, és  előzetesben csak annyit, ez nem fog bekerülni semmilyen kihagyható filmek válogatásba. Csalódást is csak akkor okozhat, ha  horrorfilmet vársz, mert ha leszámítjuk a pár leszakadó végtagot, nyugodt szívvel ajánlanám az eljövendő gyerekeimnek is.

Világunkra érkezett egy titokzatos felhő, ettől minden halott életre kelt, zombiháború, emberek győzelme és a zombik  háziasítása. Mindezt az első 1 percben megtudjuk egy 50-es évek féle oktatófilmből és maga a cselekmény is egy alternatív  Amerikában játszódik. Minden színes, a háziasszonyok haja olyan merev, mint a mosolyuk. A férjek buták és a szexuális  forradalom, valamint az egyenjogúság még sci-fi. A hazafiasság mindent áthat, az állampolgári kötelességek prioritást  élveznek akár a családunkkal szemben is. Amolyan enyhe hidegháborús idill. Ja és ott vannak a zombik is.

Ők hordják ki az újságot, a tejet, mosogatnak, játszanak a gyerekekkel, vágják a füvet – nem tudom, hogy direkt-e, de ebben a  világban egy darab mexikóit nem látni, nincs rájuk szükség alapon, a házi élőhullák gyakorlatilag ugyanolyan  státuszszimbólumok, mint a kocsi vagy a lakás. A Robinson család is szerez magának egyet és a kis Timmy el is nevezi Fidónak.  Aztán persze baleset történik, mint minden filmben, de nem megy el erre a történeti vonal, nem lesz tömeghisztéria, mert ezek  a fertőzések mindennaposak, és a nagyra nőtt házi kedvenc is igazán röstelli a dolgot.

Szimbólum, és erkölcsi tanulság kavalkád minden képkockán, de anélkül, hogy unalmassá válna, vagy nyálassá. Hatalmas irónia  az egész film és nem egy konkrét dolog, hanem az egész ötvenes évekre kiterjed. A stáb orgiát rendez abból az egyetlen  ötletből, hogy mi lenne, ha a zombik nem akarnának bántani minket, csak ha elromlik a háziasító nyakörvük? Mindezt logikusan  végiggondolva, makacsul ragaszkodva az elmélethez, hogy Amerika ugyanolyan együgyűen hagyta volna, hogy az életét a  hazafiasság nevében állandó veszélynek tegye ki a kormány, mint ahogy tette ezt a valóságban a hidegháború atomfélelmében.  Egy hibás fogaskereket nem találunk ebben a jól végiggondolt szinte már utópisztikus világban.

A film zseniális, a szereplők régen látott visszatérők, mindannyian megmutatják, hogy miért is érdemes időről időre elővenni  őket. Carrie-Anne Moss, mint Robinsonné, szexisebb, mint a Mátrixban, amolyan ős „desperate housewife – született feleség”.  Billy Connolly, mint Fido és még pár ismerős arc, de határozottan kevés szereplővel dolgozik a történet. Azon meg szinte  kapartam a falat a röhögéstől, amikor kijátsszák a „kicsi Timmy bajba került” kártyát.

Összesítésben, nem hittem volna, hogy egy hullás film lesz a legfrissebb dolog, amit mostanában látok. Vígjátéknak remek,  többször is megnézhető és ekkora dicséretet nem nagyon osztogatok. Egyszerűen nem horrorfilm, hanem olyan családi film, ami  egy lapon említhető a Beethowen, Dennis, a komisz, és a Drágám a kölykök összementekkel.

Hosszú kábítás után végre hivatalos a JJ Abrams féle, 2009-re ígért Star Trek film szereplőgárdája. A klasszikus Enterprise legénysége egybeforrt az őket alakító színészekkel, a casting nem lehetett egyszerű - viszonylag ismeretlen, de tehetséges arcok kellenek a fedélzetre. Nos, mindenki döntse el maga, kin háborodik fel és kivel ért egyet - képek és nevek a tovább után.

Tovább »