Nemtom mi ez vagy, vagy mit reklámoz, de engem megvettek kilóra.

Ezt muszáj volt. Hehe. Innen loptam.

Rocky-nak ismét sikerült helytállnia, a legújabb box-opusz messze felülmúlta a várakozásokat. A 60 éves Stallone újra ringbe száll... ennyi alapján temették a filmet, mikor még csak pletykák szállingóztak róla és valljuk be, joggal, hiszen elég nevetségese hangzik. Megvalósításban már nem az, a film őszinte, inspiráló és többrétegű.

A Rocky figura szerintem mindenkihez közel áll, még a fásult mozizombik - mint szerénységem - szíve is nagyot dobban, mikor felhangzik a jól ismert tréning zene és az olasz csődör edzeni kezd, amikor pedig végül belép a ringbe a nagy meccsen, akkor jön a letörölhetetlen vigyor és az ellenállhatatlan késztetés, hogy hangosan üvöltve drukkolj a bajnoknak.

Az eredeti alapvetés megmaradt, a "greatest underdog story", vagyis a nép egyszerű lúzer fia kitartásával felemelkedik a csillagokba. Csakhogy idő közben eltelt harminc év, a nép egyszerű lúzer fia már nyugdíj-korhatáros. Éttermet vezet és nyugodtan éldegél a koszos utcákon, ahol felnőtt. Egyik nap a szenzációhajhász sportTV-ések egy virtuális meccsen lealáztatják az aktuális nehézsúlyú bajnokot Rocky komputerizált énjével, s ezzel bogarat ültetnek mindenki fülébe. Hamarosan meg is szervezik a meccs élő változatát, ahol eldőlhet, hogy tényeg Mr. Balboa e a valaha élt legnagyobb bajnok.

Stallone írta, rendezte és a főszerepet játssza. Az ugye már nem titok, hogy nekem bejött a Rocky VI, de főleg azért mert nagyon személyes és reflektáló, az egész film allegória lehetne saját magára, a párhuzamok egyértelműek. Rocky nagy félelme, hogy nevetségessé teszi magát, pedig ő mindössze még utoljára szeretne egy jót bunyózni, minden nagyzolás nélkül, de a média persze ezt nem hagyja annyiban. A készülő filmet igen nagy szkepticizmussal fogadták, pontosan, mint az öreg bajnok ringbe szállását, pedig semmiféle óriási ambíció nem volt a háttérben, mindössze egy szép búcsúztató egy öreg barátnak, egy függőben maradt történet tisztességes lezárása. Ami sikerült, ahogy ez első Rocky moziban is, ha pontozással nem is, a nézők szemében kiütéssel nyert.

Az öregedés és a még egyszer utoljára helytállás vonala mellett lehet találni egy még közelebbi önvallomást. Rocky, a karakter és Sly, a színész kapcsolata megjelenik a vásznon Balboa fiának személyében. Rocky Junior tragédiája, hogy sohasem tudott kilépni apja árnyékából, egész életében csak úgy ismerték, mint a bajnok gyermekét. Stallone is örökre bokszkesztyűben és tornagatyában maradt a nézők számára, meghatározta karrierjét. Ahogy a filmben is, a kihívás ennek elfogadása és a megbékélés.

Visszatérve a konkrétumokra az elvont jelentések után, a Rocky Balboa szakmai szempontból is oké. A cselekmény többször merít az első filmből és visszautal önmagára. A felépítés nem változik, felvezetés/bemutatkozás, tréning, nagy finálé. Stallone színészileg és a kamera mögött is korrekt képet alkot, szívvel alakít mindent, bár kreativitását inkább csak a bunyó alatt éli ki igazán. A mellékszereplők közül a veterán Burt Young van jelen, mint Paulie, Rocky fiát a Heroes Peter Petrelli-je alakítja (Milo Ventimiglia). Az ifjú titán ellenfél Mason Dixon-t igazi sportoló, Antonio Tarver személyesíti meg, atlétához képest egész szépen. Ha már box-film, akkor ugye kell egy Mike Tyson cameo, ezt is ki lehet pipálni.

Végeredményben a Rocky Balboa eléri a kitűzött célt: tisztességesen helytáll és megbékél önmagával. Még ennyi év után is inspiráló tud maradni és lemossa a gyenge folytatások által ejtett foltot. Így kell nyugdíjazni egy sokat megélt karaktert, már csak ezért is le a kalappal. Szeretjük Rocky-t. Szeretjük Stallonét.

< trailer >   < official site >   < IMDb 7.9/10 >   < rottentomatoes 77% >

 
    Megható történet egy félvér, árva lányról, aki elmenekül kegyetlen nevelőapjától, majd rátalál egy megértő milliomosra, egy ideig mellette keresi azt a szeretet, amit nem kaphatott meg, végül azonban felkerekedik, hogy megkeresse vérszerinti szüleit, ha azok élnek még – és közben bever pár orrot, kitör pár fogat, megrepeszt néhány bordát. Dickens, ha forog is a sírjában maximum amiatt, hogy miért nem volt az ő idejében karate, nagyon feldobta volna a kis Twist Olivér történetét.

A sztori pörög, nincsenek hosszú belső monológok, főleg, mert kis kosztümös hősnőnknek még az is minimum 10-20 füzetébe kerül, hogy megtanuljon beszélni. Jobb harcos, mint Batman, és bár elég fiatal, a rajzolók kihozták belőle minden japó-fetisiszta nedves álmát. Nincsenek anime mellek, van helyette feszes test minden szempontból, és olyan komor kosztüm, ami mellett kedvenc denevéremberünk vasárnapi születésnapok ünnepelt sztárja lehetne.

Az alapötlet egyszerű, mint minden más ebben a történetben. Cassandrát gyerekkorában megveszi egy bérgyilkos, és szavak nélkül edzi 8 éven keresztül. A kísérlet sikeres, megalkot egy lányt, akinek a felfogóképessége végletekig a mozdulatokra összpontosul a hangok helyett, így képes minden támadást előre látni. Persze emellett két lábon járó hazugságvizsgáló, és ha járna bárokba, akkor könnyebben menne neki a pasizás is. Ellenben nem tud írni, olvasni, amik kábé annyira teszik szomorúvá az olvasót, mint a tény, hogy Rozsomáknak minden órában meg kell borotválkoznia az öngyógyító képessége miatt.

A 73 füzet végén a szakítást a bevezetőbeli cselekmény kiteljesedése magyarázza, valamint az összeegyeztethetetlen konfliktus, Batman első számú szabálya – Ne Ölj! – és a bérgyilkos nevelés között. Ha Bruce Wayne játékszereivel akarsz játszani, akkor nem szabad kinyírni még Hannibal Lectert sem. Picit szomorú vagyok, szerettem a sorozatot. Nem kért sok agyat az életemből, az online szótár is nyugodtan pihenhetett, 5 perc önfeledt olvasgatás. De bár meghalt a királylány, éljen a királylány, mert jön az új Batgirl, vörös démon, és már alig várom, hogy megtudjam vele milyen szörnyűségek történtek gyerekkorában, ami arra késztette, hogy Gucci helyett denevérkosztümöt öltsön. 

Ez a két és fél órás dráma a Golden Globe és az Oscar nagy várományosa, eddig hat kategóriában jelölték: legjobb dráma, legjobb női mellékszereplő kétszer, legjobb férfi mellékszereplő egyszer, legjobb forgatókönyv, legjobb eredeti filmzene. Meglestem, hogy mire ez a nagy felhajtás, mert úgy rémlett, hogy amikor még frissen a mozikba került, és nem fújt Oscar-szél, akkor a kritikák még ennyire nem voltak oda meg vissza tőle. S valóban, a Babel tipikus jelölt-film: szép, tragikus, kib*szott hosszú divatos témával és úgy összességében nem túl megrázó élmény, járható középút minden más film mellett, ami ha ne adj isten, nyerne, némi színt vinne a... mibe is? A felhozatal elég sovány, lehet választani, hogy angol királynő biopic, amerikai szenátor biopic, Scorsese remake és Little Children (erről még nem sokat tudok). Naná, hogy a nemzetközi térre helyezett Crash utánérzés fog nyerni. Vagy hülyeségeket beszélek és az amerikaiak az angol királynőre szavaznak (aham).

Na de ne szaladjunk ennyire előre, a Babel nem rossz film, egyáltalán nem. Alejandro González Iñárritu rendező keze munkája, akinek a 21 gramm-ot is köszönhetjük, meg az Amores perros-t (Love's a Bitch) - erre már a poszteren is felhívják a figyelmet - és ezek így hárman alkotják az ő 'Halál-trilógiáját'. A fő motívumok a tragédia, veszteség és sorsszerűség érzése. Nekem inkább annyit sugallt egyértelműen, hogy elbaszott világban élünk. Ennyiből is lehet jó filmet csinálni, de a Babel nem korszakalkotó ezen a téren. Egy történet több történetről. Hat különböző család párhuzamos megpróbáltatásainak elmesélése, annyival csavarva a dolgon, hogy ezeknek a családoknak ilyen vagy olyan formában közük van egymáshoz.

Marokkói birkapásztorok, amerikai turisták, mexikói esküvő, tokiói éjszaka. Igazán kellemesen vegyülnek a képek, a színkavalkád nem hatásvadász, de egyedi és jellegzetes is egyszerre. A világ különböző pontjain zajló események élesen elhatárolódnak egymástól, néha azon kaphatjuk magunkat, hogy csodálkozunk, vajon hogyan áll össze ez az egész és mi értelme van - mert hát jó művészfilmhez illően a tényleges történések jócskán a film végére torlódnak. Aki nem bírja a lírai felvezetéseket és hosszas karakterábrázolásokat, annak ez nem való.

A színészek tényleg nagyszerűek, a japán tinédzsert alakító Rinko Kikuchi és a latino házvezetőnő szerepében Adriana Barraza a Golden Globe jelöltek és megérdemelten, őket nézve a hitelesség nem kérdéses. Brad Pitt a férfi mellékszereplő aranyglóbusz várományosa, bár nála már rezeg a léc, jónak jó, de azért kapjon díjat, mert kivételesen nem görög istennek sminkelték, hanem földi halandónak?

Fura, hogy az arab családot alakító színészek meg a jeleneteik nem nagyon találhatóak meg a promós anyagok között, pedig az ő száluk talán még a legérdekesebb a filmben. Távol álljon tőlem az összeesküvés-elméletgyártás, de ők hova tűntek?

A Babel végeredményben jól megkomponált emberi dráma, ízlés dolga, hogy kinek fog nagyon tetszeni és ki fog rajta bealudni, de ha nyerni fog a díjátadókon, az a középszerűség és az 'international Crash' hatás miatt lesz.

A trailer nagyon félrevezető, teljesen más tempót és tartalmat sejtet. Mondjuk nem rossz, azt a filmet is megnézném, amit ez a lapján készülne.

< trailer >   < official site >   < IMDb 7.8/10 >   < rottentomatoes 70% >