A western műfajának Clint Eastwood mellett a legkiemelkedőbb alakja a Herceg, "the Duke", John Wayne. Ringó járásával és hidegvérével legendás lett. Az a fajta ember volt, aki szőrén ülte meg a fakót, és füstszűrőmenteset sodort, hogy aztán a csizmáján gyújtsa meg a tüzet hozzá. Ez a film már a maga teljességében épül köré, már majdnem harminc éve a pályán volt, igazi csillagos sztár. Mellékszerepekben furcsamód énekesek vannak, Dean Martin és Ricky Nelson, akik meglepően jól alakítanak. Angie Dickinson pedig azért felelős, hogy egy kis jófajta husi is legyen a vásznon, szerelme a sheriff irányában körülbelül annyira megalapozott, mint egy vájogház a mocsár szélén, de kit érdekel?

A történet western sablon. Rosszfiú börtönben, barátai ki akarják szabadítani. Akkoriban sok ilyen volt, ez mégis kiemelkedett, betudható a szereposztásnak és a karakterek – a műfajhoz képest – mély kidolgozottságának. Nincs meg a spagetti filmek mély tekintetek egymásba fonódása, az epikus harcokat is picit lerontja, hogy a gaz ellennek nem igazán van esélye. 2D figurák, míg a fehérek oldalán mindenkinek tudjuk a teljes élettörténetét, és ami a legfontosabb, a nevét.

A párbeszédek helyenként kimagaslóan jók, néha pedig az egyszerű indokai annak, hogy 141 perc az összjátékidő. Nem unalmas, jelzem. A könnyed agyaggalamb-lövészet – máshoz nem nagyon tudom hasonlítani a harcokat - és a szerelmi szál, mind javítanak rajta. Ha ez egy Volt egyszer egy vadnyugat-féle 3 órás eposz lenne, ami végig fentartja a feszültséget, akkor az fárasztó lenne. De ki tudna izgulni, mikor a Duke és Colorado Kid veszik elő a jó öreg .45-ös Colt Peacemakert?

Helyenként öniróniába csap, de nem viszi túlzásba, főleg azért nem, mert nincsenek odavetett nagy mondatok. Mivel ténylegesen mindenki rengeteget beszél, így még az olyan idézetek is elsiklanak, amik egyébként közönségkedvencen túl filmklasszikussá emelték. Íme kettő a kedvencemből:

[Colorado Kid, effektíve Legolas megfelelője, kétkezes pisztolyhős kérdezi a Herceget, aki, bár már nem fiatal, kemény, mint a kő]
- Sheriff, miért puskával lő? Miért nem pisztollyal?
- Rájöttem, hogy pisztollyal már vannak nálam gyorsabbak.

[Feathers éppen kiönti a szívét, és várja a három pici szót, de persze a Herceg férfiből van. Így szomorkásan, indokolatlanul hiányos öltözetben elindul ki a szobából]
- Sheriff, engem nehéz megkapni. Annyit kell tennie, hogy kéri.

Kezd megrendülni a spoilerekkel szembeni zéró toleranciába vetett hitem, mivel ismét csak megkavart egy sunyi címválasztás. There will be blood, vagyis vér fog folyni, hirdeti az eredeti poszter – de nem fog, ezt szögezzük le már rögtön az elején, legalábbis nem úgy és olyan mennyiségben, mint ahogy azt várná az ember. Valami brutális western-féleségre számítottam… nem is lőhettem volna mellé jobban.

A vadnyugat külsőségekben még jelen van, de már javában szelídítik a szorgos munkások és iparmágnások. A századfordulón játszódó történet középpontjában Daniel Plainwiev (Day-Lewis) áll, az Amerikai Álom korai képviselője: egyszerű földtúró ezüstbányászból küzdi fel magát a bimbózó olaj-szakma csúcsára. Fiával járja a vidéket, hogy szakértelmével házaljon, és megüti a főnyereményt, amikor egy eldugott kisváros földjein gazdag olajmezőre bukkan. A lakók eleinte örömmel fogadják Daniel ígéreteit, a környék felvirágzani látszik, de a helyi lelkész (Paul Dano) rossz szemmel nézi a változásokat és hamarosan feszült versengés alakul ki kettejük között.

Ez az egyik fő motívum, a pénz és a lélek prófétáinak küzdelme. Daniel Day-Lewis Oscar-díjjal jutalmazott alakításában könyörtelen és céltudatos, megvan benne Jockey Ewing minden kétes erénye, annak undorító sikamlóssága nélkül. Nem riadna vissza a tisztességtelen módszerektől sem, de embergyűlölete és büszkesége egyenességre és őszinteségre kényszeríti. Teljes és töredezett figura, a koromfekete árnyalatainak palettája, igazi színészóriást kívánó szerep.

Maga a film is ezen áll vagy bukik, az akciómentesség miatt Daniel Day-Lewis nélkül már nem lenne annyira impresszív, pedig látványban is tökéletesen eltalált. A történet folyamatosan fenntart egy feszültséget, köszönhető ez a szuggesztív és merész zenének is, aminek a feloldását a végletekig kitolja és ez elég kényelmetlen két és fél órán keresztül. Mesteri rendezés, amit valahogy mégis elnyom a főszereplő elsöprő jelenléte.

A There Will Be Blood jogosan instant klasszikus – éppen #30 az IMDb top 250-es listáján – a történet zseniálisan felépített, átfogó elmélkedés családról, hitről, hatalomról. Rengeteg szimbólum és ikonikus jelenet… elemezgetni lehetne oldalakon keresztül, ehhez pedig már se energiám, se képzettségem. Lebilincselő film, mindenkinek látnia kell.

Halálos hajsza - Wayne Kramer író, rendező, szereti a furcsa fazonokat. Már a The Cooler-ben is megmutatta, hogy nem annyira érdekli a sztori, mint inkább az, hogy minél érdekesebb karaktereket hozzon be, aztán ha elég sok van belőlük, akkor úgyis történni fog valami. Ez néha bejön, néha nem. Személy szerint szeretem, ha egy filmnek nem attól lesz cselekménye, hogy az ember megírja a feléig, majd elkezd agyalni, hogy kit kivel kéne kinyíratni.

A Running Scared magyar is lehetne, hiszen minden egy elveszett pisztollyal kezdődik, amolyan a tehénnek víz kell, a kutasnak bagó, a dohányárusnak új bicska, közben meg a kistyúk mindjárt megfullad a kökénytől. Utolsó másodpercekben egymást elkerülő emberek és rossz pillanatban életmódot váltó hullák szegélyezik ezt a rohanást. Mindegyik egyedi, abban hiba nincs, csak egy idő után belefulladunk az érdekességbe.

Ellenben nem unatkozunk, és ez máris több, mint amit a legtöbb új filmről el lehet mondani. A főhőst Paul Walker alakítja, ezúttal szerencsére dobta A csaj nem jár egyedül-ben megismerhetett, szőke kék szem nyálas kombóját, igazán hihetően hozza a karakterét. A kisfiú, akinél a pisztoly leledzik, bár minden bonyodalom alapja, a néző mégis szereti minden pillanatban Cameron Bright. Még csak 14 éves, de már 21 filmben szerepelt. Lehet rá emlékezni a Thank You for Smokingból, vagy a The Butterfly Effectből. Vendégszerepel még Chazz Palminteri, mint korrupt zsaru, sajnos ugyanúgy csak sajtszeletnyi idő jut neki, mint a többieknek.

A film tipikusan rágyújtós darab. Ha moziba nézném, idegesítene, hogy még nincs vége, de itthon csak megállítom, veszek pár mély levegőt, és folytatódhat a film. Nem csak a már oly sokat dicsért/szidott szereplők miatt. Sajna a rendező nem tudott dönteni, hogy az akciójelentek brutálisak legyenek, vagy komikusak - olyan mintha ötvözték volna a Shoot ’Em Up-ot az Eastern Promises-zel. Sajnos helyenként elrontja a hangulatot rendesen.

Végezetül azt kell mondanom a legnagyobb problémám vele, hogy kevés volt benne a szex. Olyannyira, hogy ez volt az egyetlen dolog, ami visszatartott a megnézésétől majd egy éven keresztül. Egyszerűen hiányzik belőle, a sok puskapor, kokain, tesztoszteron és egészségtelen perverzió között követeli magának a helyét a szőke 18 éves pompomlány. Valahogy hihetetlen, hogy valakinek előbb jut eszébe egy orosz ex-maffiás, aki imádja John Wayne-t és fel is tetováltatja a hátára a Duke-ot, de nem ír egy darab orálisan fixált leányzót sem. Tanulság: zsepi helyett cigit készíts be, és indulhat a hajsza.

Az írósztrájk esélyt adott néhány olyan dolognak, ami egyébként kérdés nélkül megbukott volna. Ilyen volt a Colbert-Stewart-Conan verekedés, a maga teljes gyerekességével, de ilyen az In Treatment is. Normál körülmények között lelőtték volna, ha nem is az első, de a második rész után biztosan. Pedig jók a szereplők, okosan van megírva, úgy értem Aaron Sorkin szinten okosan, és rövid, tehát könnyen fogyasztható, mint a kénsavas cukorka.

Harminc percek, de óráknak tűnnek. Ennek ellenére nem tudtam letenni hajnal 4-ig, nem is azért mert annyira jó, hanem mert muszáj volt, fizikailag szükséges, hogy eljussak egy olyan részig, amikor nem akarom felvágni az ereimet. A terapeuta beszélget emberekkel, szóval nem nagy meglepetés, hogy nem merülnek fel igazán vidám témák, de ettől még a részek végén lehetne nagy megkönnyebbülés. Semmi ilyesmi, sőt. További problémám, hogy az 5. részen is túl vagyok és még nem kezdődött el. Innen vagy összevonja a szálakat, és lesz zseniális konklúzió, vagy jön a beismerés, hogy vannak dolgok, amiket nem lehet megoldani.

Végtelenül merésznek tartom a próbálkozást. A minimalista szereplőgárdát, de leginkább azt, hogy a House idejében ki mernek hozni egy megértő orvost. Sőt! Egy olyan embert, aki még a legarcpirítóbb hazugságokat is nyugodt arccal, mosolyogva fogadja és nem üti agyon a betegeit. Ha ehhez még hozzászámoljuk, hogy 150 dolláros óradíjjal csak olyan emberek engedhetik meg maguknak, akik sikeresek, akkor elképzelhetjük, milyen remek lehet gazdag emberek nyavajgásait hallgatni. Mégis, Gabriel Byrne sztoikus nyugalommal üldögél, és segít.

Felkavaró, főleg, mert annyira sok érzelmet mozgat meg egyszerre. Lehangol, feldühít, kíváncsivá tesz, és mégis üresjáratok vannak benne, nem is annyira percek, hanem inkább szavak, mondatok erejéig. Az írógárda keményen a valóságot akarta megírni, ami furcsán jön ki. Egyrészt ugye ez a maga módján ugyanúgy krimi, mint a House, vagy bármi más, így minden elejtett szónak nyom értéke van, hogy mi is lehet a beteg baja igazából. Másrészről vannak az életszagosító részek, amik hihetővé teszik a karaktereket, talán túlságosan is azzá, ezzel egyszerre zavarják meg a problémamegoldásra éhes nézőt és azt az átlagembert, aki pont a valóság elől menekül a TV elé.

Konklúziót nem tudok levonni, az In Treatment már 14 részt megélt, nem lőtték le. Minden hibája mellé tud legalább egy pozitívumot hozni. Én a magam részéről Gabriel Byrne 4 life vagyok, és nem is kell csalódnom benne, zseniális. Minden kiderül később, ha lesz erőm befejezni. Ha érdekel valakit, komment, és belevetem magam, ha nem akkor meg érdekesség volt a cikk, hogy már ilyen is van.

skar megjegyzése: az In Treatment egy népszerű izraeli sorozat, a Betipul amerikai feldolgozása

Az Iraki háború lerágott csont, hirdetik a médiák. Senki sem akar vele foglalkozni, mert már eleve úgy kezelik a dolgokat, mintha Bush már ott se lenne, sokkal érdekesebb, hogy most nő, vagy néger lesz az új elnök. Minden, ami az előtt történt, csak egy rossz álom. Amikor nem volt elég vér az emberek pucájában, hogy azt mondják: nem, nem fogunk elmenni keménykedni valahova az Isten háta mögé, és nem fogjuk  hagyni a gyerekeinknek sem. Amerikaiak boldogan vonultak háborúba, ajkukon a régi mondással „karácsonyra Berlinben leszünk”, és ugyanúgy pofán csapta őket, hogy ez nem ilyen egyszerű. Mégis ez a háború valamiben más, mint a régiek.

Be kell látni, a régi dicső háborúk ideje lejárt. Nem áll háromszáz harcos a hatalmas perzsa sereggel szemben, a 101-es ejtőernyősök sem verekszik végig magukat Európán. Nincs Lipcse, nincs Mohács, egyszerűen nincsenek nagy csaták. Kis mutogatós emberek vannak, kabátjuk alatt nem férfiasságukkal, hanem húsz rúd dinamittal. Alig nyolc éves gyerekek gépfegyverrel, agyban idomítva, MTV és Cartoon Network helyett vérrel nevelve. Olyan emberek, akik Amerikában (!) nem tudtak már értelmes munkát vállalni, ezért elmentek katonának. Vagy még rosszabb, őket is ugyanúgy vérrel nevelték, csak a TV-ben folyóval, és most szeretnének kicsit ontani ők is. Ezek az emberek vívják a mai háborúkat, mert akinek egy kis esze van, az otthon marad, kikérni a munkanélkülit, vagy ha a szadizmus kell neki, akkor elmegy tornatanárnak.

A filmben Tommy Lee Jones ex-katona és apa, aki értesül fia eltűnéséről, ami nem lepi meg, hiszen Irakban harcol, ott bármi megeshet. Mikor azonban kiderül, hogy a fiú itthon tűnt el, bevágja magát a kocsiba, és irány a támaszpont. Charlize Theron alig felismerhető, azt mondanám, a Monster óta egyfolytában, pedig ilyen nőkért anno Trójákat romboltak le. Szóval egyedülálló anya, zsaru, neméből adódóan a többi nyomozó céltáblája. Ők ketten, ha nem is túl lelkesen, de összefognak, hogy a dolog végére járjanak. Persze a nagy és gonosz katonaság próbálja eltusolni a dolgokat.

Ahogy végignézünk a történeten, jogosan felmerül a kérdés, hogyan lesz ebből Irakos mese? Elvégre a film az USÁban játszódik, a főszereplők nem katonák. Mégis megoldják, és Istenem, milyen jól. Én vagyok az utolsó, aki be szokott dőlni a sokcsillagos zászló pátoszának, de itt olyan visszafogottan - vagy ahol nem is, akkor okosan – oldják meg, hogy muszáj megrendülni. A néhány metafora, beleértve a címet is, meg lesz magyarázva, meghúzva egy vonalat, amitől nem csúszik át a film túlontúl gondolkozós maszlagba. Ellenben pont azért, mert a keretes szerkezet, az egész meg van tűzdelve velük, így mégiscsak megfog valamiért.

Oscart nem vitt haza, Daniel Day-Lewis közönség- és akadémia-kedvenc, már csak azért is, mert zseniális színész. Ezen kívül nem tudok mást mondani, minthogy a film elkésett. Mikor íródott, még vevő lett volna rá mindenki, de most egy olyan dologra emlékezteti az embereket, amire még nem, vagy már nem illik. Mindenkinek szívből ajánlom, joggal volt közte a jelöltek között, még ha szerintem túl kevés kategóriában is.

Így megkésve jön a lista, rizsa nélkül, ömlesztve, nehogy engem is lekeverjenek. Linkek a Brick és általam elkövetett posztokra a vonatkozó filmről. Ha még nem beszélted ki magadból a véleményed más, nálunk gyorsabb blogokon, akkor hajrá, kommentre fel.

Legjobb film
No Country for Old Men (2007): Ethan Coen, Joel Coen, Scott Rudin

Atonement (2007): Tim Bevan, Eric Fellner, Paul Webster
Juno (2007): Lianne Halfon, Mason Novick, Russell Smith
Michael Clayton (2007): Sydney Pollack, Jennifer Fox, Kerry Orent
There Will Be Blood (2007): Paul Thomas Anderson, Daniel Lupi, JoAnne Sellar

Legjobb férfi főszereplő
Daniel Day-Lewis for There Will Be Blood (2007)

George Clooney for Michael Clayton (2007)
Johnny Depp for Sweeney Todd: The Demon Barber of Fleet Street (2007)
Tommy Lee Jones for In the Valley of Elah (2007)
Viggo Mortensen for Eastern Promises (2007)

Legjobb női főszereplő
Marion Cotillard for La Môme (2007)

Cate Blanchett for Elizabeth: The Golden Age (2007)
Julie Christie for Away from Her (2006)
Laura Linney for The Savages (2007)
Ellen Page for Juno (2007)

Legjobb férfi mellékszereplő
Javier Bardem for No Country for Old Men (2007)

Casey Affleck for The Assassination of Jesse James by the Coward Robert Ford (2007)
Philip Seymour Hoffman for Charlie Wilson's War (2007)
Hal Holbrook for Into the Wild (2007)
Tom Wilkinson for Michael Clayton (2007)

Legjobb női mellékszereplő
Tilda Swinton for Michael Clayton (2007)

Cate Blanchett for I'm Not There. (2007)
Ruby Dee for American Gangster (2007)
Saoirse Ronan for Atonement (2007)
Amy Ryan for Gone Baby Gone (2007)

Legjobb rendező
Ethan Coen, Joel Coen for No Country for Old Men (2007)

Paul Thomas Anderson for There Will Be Blood (2007)
Tony Gilroy for Michael Clayton (2007)
Jason Reitman for Juno (2007)
Julian Schnabel for Le Scaphandre et le papillon (2007)

Legjobb eredeti forgatókönyv
Juno (2007): Diablo Cody

Lars and the Real Girl (2007): Nancy Oliver
Michael Clayton (2007): Tony Gilroy
Ratatouille (2007): Brad Bird, Jan Pinkava, Jim Capobianco
The Savages (2007): Tamara Jenkins

Legjobb adaptált forgatókönyv
No Country for Old Men (2007): Joel Coen, Ethan Coen

Atonement (2007): Christopher Hampton
Away from Her (2006): Sarah Polley
Le Scaphandre et le papillon (2007): Ronald Harwood
There Will Be Blood (2007): Paul Thomas Anderson

Legjobb operatőr
There Will Be Blood (2007): Robert Elswit

Legjobb vágás
The Bourne Ultimatum (2007): Christopher Rouse

Legjobb díszlet
Sweeney Todd: The Demon Barber of Fleet Street (2007): Dante Ferretti, Francesca Lo Schiavo

Legjobb jelmez
Elizabeth: The Golden Age (2007): Alexandra Byrne

Legjobb maszk
La Môme (2007): Didier Lavergne, Jan Archibald

Legjobb filmzene
Atonement (2007): Dario Marianelli

Legjobb betétdal
Once (2006): Glen Hansard, Markéta Irglová (“Falling Slowly” )

Legjobb hang és hangvágás
The Bourne Ultimatum (2007): Scott Millan, David Parker, Kirk Francis

Legjobb vizuális effekt
The Golden Compass (2007): Michael L. Fink, Bill Westenhofer, Ben Morris, Trevor Wood

Legjobb animációs film
Ratatouille (2007): Brad Bird

Persepolis (2007): Vincent Paronnaud, Marjane Satrapi
Surf's Up (2007): Ash Brannon, Chris Buck

Legjobb idegen nyelvű film
Die Fälscher (2007) (Austria)

Legjobb dokumentumfilm
Taxi to the Dark Side (2007): Alex Gibney, Eva Orner

Legjobb rövid dokumentumfilm
Freeheld (2007): Cynthia Wade, Vanessa Roth

Legjobb animált kisfilm
Peter & the Wolf (2006): Suzie Templeton, Hugh Welchman

Legjobb kisfilm
Le Mozart des pickpockets (2006): Philippe Pollet-Villard

A Michael Clayton története pár mondatban összefoglalva elrettentően unalmasnak hat, sőt, egyenesen korábbi sikerfilmek klónjának. Pedig nem ez a helyzet, ez a sok Oscar-ra jelölt alkotás majdnem olyan mélyen rétegzett és elsöprő intenzitású, mint vetélytársai – ha éppen olyan hangulatban találod magad.

Michael Clayton egy színfalak mögötti ügyvéd, „fixer”, aki nem jár tárgyalótermekbe, hanem elsimítja az ügyeket, még mielőtt odáig jutnának. Megbecsült, bár hivatalosan alacsony rangú tagja a világ egyik legnagyobb ügyvédi irodájának, ami épp egy sok éve húzódó, milliárdos horderejű pert vinne dűlőre, amikor a jogi offenzíva vezetője látszólag megőrül és átpártol a kisemberek oldalára. A kényes helyzet elsimítására Michael Claytont hívják, de a dolgok hamar kicsúsznak a kezei közül és hamarosan neki is döntenie kell, hogy milyen messzire hajlandó elmenni az igazságért.

A lelkét sok-sok éve zaciba vágott ügyvéd hirtelen meglátja a fényt az alagút végén és megpróbál valami jót tenni – ezt a klisét puffogtatják többnyire, ha reklámozni akarják a Michael Clayton, ami pedig hatalmas baromság. A film csak ürügyként használja a sablon-sztorit, hogy nagyító alá tolhassa főhősét, mert ahogy a cím is sugallja, ez az ő története, vádirata, felmentése.

A Clayton sztori legzseniálisabb húzása, hogy csavart labdát dobva a bejáratott sztereotípiáknak a filmben az egyetlen karakter, aki erényből próbál cselekedni, szó szerint nem normális. A multicéget védő pártütő jogász Tom Wilkinson (legjobb férfi mellékszereplő díjára jelölt) alakításában megmondja a frankót, a filléres igazságot, amire bárki őszintén bólogathat – a gond már csak az, hogy nehéz neki hinni, amikor ezt őrülten forgó szemekkel fröcsögi. Tanulsága több is lehet: az igazság, a híresztelésekkel ellentétben, nem szabadít fel, a lelkiismeretük szerint cselekvők pedig elnyerik méltó kényszerzubbonyukat.

Tilda Swinton, a legjobb női mellékszereplő jelölést kiérdemelve alakítja a „rosszfiút”, a nagy gonosz cég képviselőjét. Ismét csak egy rendhagyó karakter, tulajdonképpen egy lehetetlen helyzetbe sodort nő, akinek rendezett világa összeomlani látszik és kétségbeesett döntések sorozatát hozza – ami persze nem menti fel, de remekül ábrázolja, hogy a világ fájdalmainak forrása nem rejtélyes gonoszság, hanem önző ostobaság. Vergődő, szánalomra méltó figura, nem is ellenfél igazán, inkább csak akadály.

Michael Clayton bőrében George Clooney uralja a vásznat, ha a legjobb férfi főszereplőnek járó szobrocskát nem is viszi haza, a jelölés mindenképpen jogos. Külsőre teljesen rendezett, visszafogott, magabiztos alak, akinek káosz és küzdelem az élete. Tehetsége a morális alkonyzónába kényszeríti, munkája miatt mindenkinek szüksége van rá, de soha nem emelkedhet ki – egy majd’ mindenható ügyvédi óriáscég svájcibicskájaként gyakorlatilag még mindig kispályás, amikor azok, akiket kisegített már rég beültek a jóba. Magánélete is vakvágányon halad, belengi a bukottság bűze – elvált, gyerekét akkor látja, amikor suliba fuvarozza, egyik adósságból a másikba hajszolja magát, egyetlen barátja pedig szemmel láthatóan begolyózott. Totálisan megrekedt karakter, maga mögött hagyta ugyan középosztálybeli családját, de felkapaszkodnia nem sikerült. George Clooney mesterien árnyalja Clayton arcait, szánalomra méltóan elveszett tud lenni, hogy aztán egy szteroidokon nevelkedett cápa erejével szálljon szembe a kihívásokkal és az emberekkel. A legnagyobb érv Clooney játéka mellett, hogy el tudja terelni a figyelmet a film végén felénk száguldó, csontig rágott csavarról, így az kellő erővel kaphatja oldalba a gyanútlan nézőt.

Legjobb rendezés, legjobb forgatókönyv, legjobb filmzene jelölés – csak bólogatni tudok mindegyikre. Látszik a sztorin, hogy nagyon könnyen el lehetett volna rontani, de Tony Gilroy rendező profin felépítette a világot és a karaktereket, a forgatókönyv pedig ismerve saját erényeit és hibáit nem akart elkápráztatni egy szövevényes jogi sztorival, inkább elgondolkoztatott néhány fontos dologról.

A zenére ki kell, hogy térjek külön, mert egyik legfontosabb eleme a hangulatnak. Vészjósló, apokaliptikus lendülettel száguld előre ez az alapvetően lassú film. Sötét, halott tájak és betegen vibráló fényű városképek illusztrálják a szereplők lelkivilágát és harcuk kilátástalanságát, mindehhez jön hátborzongatóan eltalált háttérzene… egy szürke, ügyvédes sztorit így kiszínezni, le a kalappal.

Talán ez a költőien nyomasztó hangulat a film Achilles sarka is egyben. Hallottam olyat, hogy túlértékelt szemét ez a Michael Clayton… lehet, hogy engem is csak éppen jó pillanatban kapott el, rá tudtam hangolódni, de hetek múlva már a felére sem fogok emlékezni – most viszont még a hatása alatt vagyok és csak ajánlani tudom azoknak, akik bizalmat tudnak szavazni egy gyanúsan szerény filmnek az év nagyágyúi mellett – valószínűleg nem fogja megszorongatni a No Country for Old Men-t, az Atonement-et, vagy a Sweeny Todd-ot, bár ez utóbbi kettő megérdemelne egy kis nyírbálást, de ha ezeken már túl vagy, mindenképpen keríts sort a Michael Clayton-ra is.